Épp ebben a pillanatban aludt ki a az egyik mignon égő az elszívóban, de nem megyek   oda kicserélni, mert bennem van a gondolat, és ha most mégis felállnék, azon nyomban elillanna. Szeretem ezt a valamit itt. Amikor belekezdtem még szó sem volt érzelmekről. Írtam, mert jólesett. Jólesett leírni valahova, kiírni magamból, úgy, hogy megmaradjon és bármikor visszaolvashassam. Nem vagyok cizellált. A szavak tekintetében semmi esetre sem. Olykor magamat vagyok kénytelen cenzúrázni, mert sokkal keményebben érzem, mint ahogy végül leírom. Egy hosszú és nehéz időszak kezdetén született és feltételezem, hogy egy végtelenül könnyű és még hosszabb időszak kezdetén fogja majd befejezni.  Nincs célközönsége. Még a barátok is felmentést kaptak jó ideje. Éppen ezért ér mindennél többet, ha akad valaki, aki azt állítja jelent neki valamit ez a dolog itt. Hogy érzi, érti és szereti is, úgy ahogy van. Talán most azt gondolod mégiscsak jobb lett volna, ha kicserélem azt a pislákoló égőt. De az várhatott, ez pedig nem.

Alkalmanként nálunk is megesik hogy az átmenetileg szorult helyzetbe került anyák, de néha még apák is kénytelenek behozni a gyermeket a "dolgozóba". Az esetek többségében persze csak néhány óráról van szó és addig azért egy 3-6 éves gyerek képes még szedatívum nélkül is békésen rajzolgatni. Nem hiszem, hogy itt akár egy szülőben is felmerült volna, hogy írasson a csemetével egy Framework Partnership Agreement-et, csak azért, mert az nálunk rutin dolog. Elképzelni sem tudom hogy zajlik  ez a repülésirányítóknál, de nem biztos hogy őszinte mosollyal az arcomon tapadnék az ülésbe, ha tudnám, hogy a felszállási engedélyt az irányító tízéves gyermeke adta ki. A JFK repülőtéren ugyanis pont ez történt a minap. A vicces-kedvű apa jogi képviselője azzal védekezett, hogy a gyerek, a szülő instrukcióit betartva adta meg az engedélyt két felszálló gépnek is. Természetesen szokásomhoz híven, eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lenne, ha a sebész egy rutin vakbélműtétnél az appendix eltávolítása után megkérné az alig tízéves kisfiát, hogy zárja le a sebet. Mert ez azért basszus mégsem egy családi vállalkozásként működő közért, ahol az ötödikes Pistike is kimérheti a 10 dkg párizsit, ha apa nem ér rá, hanem egy kicseszett forgalmas repülőtér, tele utasokkal, akiket várnak otthon basszus.

Az első falat akkor akadt a torkunkon a röhögéstől, amikor a hölgy egyre hangosabban kezdett dúdolni, miközben nagyon küzdött egy 4x4-es méretű keresztrejtvény megfejtésével. Mi békésen fogyasztottuk, a kizárólag bio alapanyagokból készült spenótlevest, salátát és apple jumper-t, amikor végre az utolsó hiányzó szót is kitalálta, fejéhez kapott és elégedetten felsikoltott.  Ismét felnevettünk. Előtte nem volt tálca, csak a metro újság ki tudja mikori száma, ami viszont szemmel láthatólag lekötötte. Egyszer csak felsóhajtott, majd az újságot összecsukva hátradőlt és tovább dúdolta ugyanazt a kivehetetlen dallamot. Már nem nevettünk, nem volt min. Helyette viszont borzasztóan elszégyeltük magunkat, amiért érzéketlen, tapló módjára, nem láttunk a dolgok mögé.

Vannak, akik soha, de soha nem fogjákmegismerni a korlátaikat

Nem tudok már többé sátorlapokban járni. Még akkor is előnytelen, ha magam köré tekerem azokat, úgyhogy bekövetkezett az elkerülhetetlen és ruhatárat kell cserélnem. Elgondolkodtam azon a lehetőségen, hogy egy az egyben cserélek valakivel, aki az övéből kihízott, de nagyon furcsán nézne ki egy ilyen jellegű apróhirdetés, a már oly sokat emlegetett közösségi oldalon. Az archívum talán még kitarthat, ha végre beköszönt a tavasz, ugyanis a téli holmik jelentős részéből már kilépek. Persze ennek borzasztóan örülök, úgyhogy sem a közeli, sem a távoli jövőben nem ajánlom fel a testem a szépségiparnak, hogy szappan készülhessen belőlem. Félúton járok. Megállni, vagy kiszállni képtelenség, már csak azért is, mert roppant motivált vagyok. Köszönöm a szurkolótábor kitartását és furcsa mód  hálás vagyok a tajparaszt hozzászólóknak is, mert a sok szemét comment-tel pontosan az ellenkezőjét érik el annak, amit szeretnének. Éppen ezért venez nombreaux beszari kis arctalan gyíkok! Aztán majd meglátjuk, hogy ki bírja tovább. Egyébként meg 22.

Van, amikor Belpaire néni gyászkeretes körmeiről, a belga vízfogyasztási szokásokról, vagy a vezetési technikáról oldalakon át tudnék viccesedve mesélni, de most amikor tényleg valós, és igazi élményeim vannak otthonról, nem találom a szavakat. Hogyan is lehetne egy posztban visszaadni azt ami egy hét alatt történt velem? Féltem. Nagyon féltem, mert amikor ismét magyar légtérbe léptünk és végre kirajzolódott alattunk a Duna, nem jött a gombóc. A gombóc, ami normális körülmények között, a fent említett pillanatban szinte megfojt belülről, aztán patakzó könnyek formájában távozik. Azt hittem elmúlt, nincs többé kézzelfogható jele a kötődésemnek.

Káprázatos hét volt. Szombat éjjel megváltottuk a világot a szüleimmel. Vasárnap, úton a mézeskalács ház felé megálltunk valahol, ahol szeretnek és a tejbegríz mellé olyan ajándékot kaptam, aminek eddig még nem találtam méltó helyet. Aztán a meseház udvarán kicsit megrágott a nagy komondor, de megmenekültem és végül mozdulni sem akartam onnan, mert ott minden olyan békés és nagyon szép volt. Hétfőn nemcsak túrótortát és masszázst  kaptam, hanem vizslaölelést is. Kedden egy aprócska kislány boldogan rotyogtatott az ölemben, miközben a nagyvilágot kémlelte. Aztán a kisöccse ébredés után rám mosolygott, pedig akkor látott először. Szerdán kiderült, hogy lehet onnan folytatni, ahol öt éve abbahagytuk. Csütörtökön "modoros emigráns" voltam, túrórudikkal, disznósajttal és fokhagyma füzérrel. Pénteken valaki fenséges vacsorával várt, aztán összejöttünk sokan és hajnalig röhögtünk. Eltelt. Ennyi volt a hét.

Aztán szombat este, mielőtt eltűnt a fapados menetrend szerinti brüsszeli járata a felhők felett és lenéztem a kivilágított városra, visszajött a gombóc. Nagy volt, nagyon nagy. Akkor végre rájöttem, hogy mindig ott van és ez így van rendjén. Ha nem érzem, az csak azért lehet, mert néha erősnek kell lenni. Meg keménynek, mint az acél, ahogy apám  mondja. De lehet az egy hét alatt kapott tengernyi szeretetből hosszú hónapokig táplálkozni.

Majd a rutinos emigránsok megmondják, hogy vajon normális dolog-e  még 5 év után is, könnyes szemmel csomagolni, de vannak helyzetek, amikor a boldogságtól nem nevetni, hanem sírni kell. Ez is ilyen. Talán öregszem és már nem tudom olyan mértékben kontrollálni a hirtelen feltóduló érzéseket, mint régen, de az is lehet, hogy így van ez rendjén. Érti ezt valaki?

Nos, amíg távol vagyok , szeretném ha az a néhány olvasóm megismerkedne a holland üdvöskével. Nekem annyira bejön a nóta, hogy folyamatos újrajátszásban hallgatom 3 napja.

Rohamosan romlik az állapotom, már ha akarnám se tudnám becsukni a számat, mert az életösztön még igen erős bennem. Próbálom megtalálni mindenben a jót, úgyhogy nagy örömmel tölt el, hogy nincs már mandulám, így fájni sem tud. Békésen csordogál a nyálam a billentyűzetre, akkora az orrom mint egy ajtókilincs. Hiába toltam le mad