Ha vasárnap kora este bátortalanul kopognak az ajtón az két dolgot jelenthet. Puncogó valamilyen nehéz item felvonszolásában kéri Töki segítségét, vagy Széppár néni érkezik egy updatelt anyagi követeléssel. Elképzelésem sincs, hogy vasárnapi pihenését ki mivel szakítaná meg szívesebben, de nekünk az utóbbi jutott és nem volt egyedül. Retteg a keresztkérdéseimtől, a kérdő és számon kérő tekintetemtől, így magával hozta hites urát Danielt, akinek megjelenése sokféle érzést képes bennem generálni, csak félelmet nem. Részletes, kézzel írott kimutatás a ház teljes kiadásairól, illetve a ránk eső részről, ezt szorongatta a kezében. Persze megint egy ezrest akar, egyszerűen ez alá nem tud, és talán nem is akar menni. Megnyugtattam, hogy a felét már elutaltam neki, a többit pedig 200-as részletekben fogom csepegtetni, így májusra már számításaim szerint túlfizetésünk lesz. Nem vitatkozott, viszont kérésemre azonnal felszambázott a tavalyi fűtés és melegvíz fogyasztásunk részletes kimutatásáért. Fejlődünk! Gondoltam gesztust gyakorolok és megkínálom őket egy kis borpárlattal, de emlékeztek még a februári dugulás elhárításának napjára, amikor Széppár bácsi a hidegben lelkesen iszogatta a kóser szilvát, majd alig talált fel az emeletre. Nem kértek, viszont ha már itt voltak, gondoltuk feldobjuk a kérdést, ami már egy ideje foglalkoztat minket. Mi történne, ha szeretnénk a garázst a lakáshoz "ütni" ugyanis csak egy vékonyka fal választ el minket tőle, tulajdoni hányadunkba pedig így is, úgy is beleszámít. Nem ellenkeztek, persze majd minden tulajdonosnak hozzá kell járulnia, de elméletben lehetséges, ha megőrizzük a "faszád" jellegét, illetve ha a terveket a commune jóváhagyja. Hm, el kell gondolkodni, hogy vajon mennyiben lehet egy ilyen móka, mert ha nagyon sok, akkor mégis inkább a továbblépést kellene fontolgatni. Bár mióta elkapták a lövöldöző marokkói pasit, azóta ismét szeretünk ebben a kerületben élni. Úgyhogy keresek én egy "arsitekt" és Ericet is megkérdezem, hogy felújításra mennyit és milyen kondíciókkal adnak.

Nem volt különösebb alkalom, vagy ünnep, "csupán" a tavalyi gulyás-partin érintetlenül maradt borpárlatot akartuk közösen elfogyasztani. Kilenc felnőttre és két gyerekre főzni, nem olyan ördöngős dolog, még akkor sem, ha a társaság egyik fele vega a másik pedig húsevő. Persze beégni sem akartam, éppen ezért már tegnap este előkészítettem, amit lehetett, így mára csak a leves és a desszert elkészítése maradt.  Előbbit kizárólag Töki csinálhatja, mert bár ő nem rajong érte, mégis olyan érzékkel és roppant könnyedén tudja "összedobni", hogy öröm nézni. Nos, mindannyiunk megelégedésére, nemcsak szép, de finom is lett a menü, így nem átallottam képeket csinálni róla. Sajnos a vega lasagne elfogyott, mire kattintani támadt kedvem. De miért nem szólt nekünk senki arról, hogy a borpárlat piszok erős?

Erre most mi a fenét mondhat az ember? Ma reggel Berchem forgalmas főterén egyszer csak lelassított egy piros furgon, majd  eldördült egy lövés. A golyót valamilyen elmebeteg oknál fogva egy szerencsétlen marokkói özvegynek szánták. Belehalt a sérüléseibe. Nincs már nyugodt és biztonságos kerülete ennek a városnak sem. Nem is szeretnék erről beszélni, mert olyan durva dolgok jutnának csak eszembe, amiket később bizonyára megbánnék.

Értékelem a fenti mondást, de vannak helyzetek, amelyekben alkalmazhatatlan, bár a belga system előszeretettel használja. Például most, amikor a para kezdete után 5 hónappal ír egy levelet a Toyota központ, hogy örömmel tudassa: shrek2, aki pont a veszélyeztetett korosztályba tartozik, nem sérült és tökéletesen működik a gázpedálja. Tényleg nyugalommal tölt el, hogy nem gyári hibás, hanem egyszerűen csak a jobb lábam nehéz...

Megesik, hogy azon gondolkodom milyen volt a "pillanat" mielőtt elmúlt. Vagyis inkább azon, hogy mit éreztem közvetlenül a pillanat megélése előtt. Mondjuk felnőtt életem kezdetén, az első saját keresetem kézhezvételét megelőzően, vagy Töki esetlen, de mindenképpen lábremegtető leánykérése előtt. Ha már újra élni nem tudom, gondolkodom rajta. De képtelen vagyok eldönteni, hogy a pillanat, vagy az azt megelőző percekben érzett kellemes feszültség az, ami nagyobb hatással volt rám. Mindez valószínűleg azért foglalkoztat annyira, mert észrevettem, hogy egyre több dolog mellett megyek el, szó és különösebb érzések nélkül. Nem azért, mert így akarom, hanem mert ezt várják el tőlem. Igenis meg kéne tanulni újra élvezni a percet, mert olyan rettenetesen hamar elillan, mintha sosem lett volna. És vajon mennyit lehet feladnunk magunkból azért, hogy mások számára elfogadhatóak legyünk? Ér-e a napi ingázás során meghökkenteni utastársainkat azzal, hogy ütemesen járó lábunk mellé még a fejünket is ingatni kezdjük,  ha az aktuális kedvenc épp az kántálja a fülünkbe, hogy Alors on danse és nekünk még kedvünk is lenne hozzá? Kell-e azzal foglalkoznom, hogy esőben táncolni mások szerint gáz, ha számomra ez a világ egyik legüdítőbb érzése? Olyan ez, az egész mint amikor a kerti lámpa a hosszú és sötét téli hónapok után egy este újra pislákolni kezd. Csak akkor vesszük észre, hogy valójában egész álló nap verőfény volt. Nem a képesség vész el, csak a forrás apad, amiből táplálkozik. Én pedig nem szeretném azt hinni, hogy nincs már aki táplálja...

Nos, mivel ma ragyogó napsütés van és semmi sem szegheti kedvem, úgy döntöttem kielégítem a szurkolótábor kíváncsiságát és megmutatom az átmeneti fázist. Összehasonlítási alapul a legnyomorúságosabb időszakból választottam képet. Könnyedén rá lehet jönni, hogy mikor készült, ugyanis roppant mód be vagyok kábelezve rajta. Az in progress darab pedig ma reggel, munkába indulás előtt kattintódott. Állok elébe!

Nos, mivel ma ragyogó napsütés van és semmi sem szegheti kedvem, úgy döntöttem kielégítem a szurkolótábor kíváncsiságát és megmutatom az átmeneti fázist. Összehasonlítási alapul a legnyomorúságosabb időszakból választottam képet. Könnyedén rá lehet jönni, hogy mikor készült, ugyanis roppant mód be vagyok kábelezve rajta. Az in progress darab pedig ma reggel, munkába indulás előtt kattintódott. Állok elébe!

A családi béke fenntartása igen fontos számomra, így  ha nem százezres nagyságrendű beruházásról van szó, akkor viszonylag könnyen el  lehet velem hitetni  egy-egy új hi-fi kellék beszerzésének fontosságát.  A banándugók megvásárlása is pontosan ebbe a kategóriába tartozik, így amikor kiderült, hogy otthonlétem alatt szert tehetek néhányra, nem ellenkeztem hifistával. Ő előre egyeztetett a dugóssal, hogy keresni fogom, én pedig a fontossági lista elejére tettem a feladatot. Egy hét borzasztóan rövid ahhoz, hogy mindenkivel találkozzon az ember, de gondolnom kellett arra is, hogy mi történik, ha dugótlanul térek haza. Éppen ezért a hét közepére beszéltem meg találkozót a dealer-rel, a mindkettőnkhöz közel eső Gellért-téri díszkúthoz. 10 perccel korábban érkeztem a megbeszéltnél, hogy legyen némi helyzeti előnyöm, de aznap este csak az én megzavarásomra csúcsforgalom volt a kútnál. Személyleírásunk nem volt egymásról, így aztán meglehetősen nehéz dolgom volt. Úgyhogy ezúton is szeretnék elnézést kérni az 5 megszólított fiatalembertől, amiért banándugókat kerestem rajtuk, és kérdőn néztem amikor azt állították nem tudnak ilyesmiről. 20 perc után távoztam a helyszínről dugók nélkül, teljesen megsemmisülve. Majd 2 órával később ismét ott álltam és a magát folyamatosan exkuzáló pasinak próbáltam elmagyarázni, hogy nem, a dugókat nem fogadhatom el ingyen, max féláron.