Eljött hát az idő. Az összes munkahelyi jelszavamat elfelejtettem. Ez persze akkor derült ki, amikor a remote accesst segítségül hívva megpróbáltam a szülési szabadságom szülői szabadsággal meghosszabbítani, az erre a célra létrehozott alkalmazásban. Bravúros húzás volt, blokkoltam a fiókomat és ezzel egy időre elzártam magam a "belvilágtól" teljesen. Ez még önmagában nem is lenne baj, de a helyreállítási procedúra nagyon sok időt fog igénybe venni. Mert kell egy biztonságosnak minősített fiók, amire az általuk generált új, vélhetően Welcome35894113 jelszót elküldik. Nekem ilyen nincs, így a főnökömnek fogják elküldeni, aki továbbítja a kolléganőmnek, ő pedig végül nekem sms-ben megírja. Ugye látjuk mennyi értelme van ennek...De ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem a biztonsági előírások helyességét és indokoltságát? Roppant kíváncsi vagyok, hogy mennyi időt fog igénybe venni a művelet. Indítom a stoppert.

Anyám könnyben ázó szemekkel vette kezébe Pankát. Két nap könyörgés után, mert annyira rettegett a művelettől, hogy elmondani nem lehet. Közben persze bennem kétségeket keltett, miszerint engem inkább mégis "farkasok neveltek". Viszont mikor végre hajlandó volt a kezébe fogni és elhitte, hogy nem tudja eltörni, akkor valami olyan boldogságot láttam rajta, amilyet még soha. Onnantól kezdve persze elválaszthatatlanok voltak, napjában többször csodálkozott rá a kis mosolyalbumra és ugyanennyiszer dicsért minket, hogy milyen nagyon jó szülők vagyunk. Én ezt persze azzal hárítottam, hogy erre majd csak pár évtized múlva kapunk kézzelfogható bizonyítékot, de bízunk benne, hogy ordas nagy hibákat nem vétünk. Gyorsan elröppent a hét, de Pankához intézett záróbeszédéből kiderült, hogy nyugodt szívvel hagyja itt, mert megfelelően gondoskodunk róla. Remélhetőleg az augusztusi látogatásunk előtt még találkozunk. Vagy ő jön, vagy mi megyünk haza Pankával, feltéve hogy az átmeneti hontalan státusza változik.

8 éve, amikor a macskák utcai Villa Monte Carlo földszinti lakását megvásároltuk, azt gondoltuk, hogy egy igen bájos és egyben sokszínű lakóközösségbe költöztünk. Itt voltak Puncogóék, DeMulder néni a sokkutyás butch, Széppárék, és Xavier az épp aktuális nőjével. Ő kb. 3 éve veszítette el a kapcsolatát a valósággal és azóta valami mérhetetlenül paraszt és önelégült. Így lehetséges, hogy azon a novemberi napon, amikor az életünk egészen új értelmet nyert, az ötnapos vajúdás után épp hazatérő kispapát, a rendőrség várta az ajtóban, ezzel a címeres fasszal, aki ismét, immár nem névtelenül feljelentett minket, mert ugattak a kutyák. Én tökéletesen megértem, hogy mivel az éjszakáit egy elmegyógyintézetben tölti -egyelőre még nem mint ápolt- nappal alszik. De hogy ebben pont a mi kutyáink ugatása gátolna azt erősen kétlem, hisz a karnyújtásnyira folyó építkezés zaja sokkal nagyobb, mint az a zaj, amit a mi két ártalmatlan vizslánk generál. Itt állt hát Töki a rendőrrel és közölte vele, hogy épp szülni voltunk. Nem történt semmi, a rendőr felvilágosította a feljelentőt, hogy az általa kifogásolt zaj nem nagyobb az utca zajánál, de minket pedig arra kért, hogy szerezzük be a vízpermetező, hangérzékelős nyakörvet, amivel hamar leszoknak az ugatásról. Azóta nem is volt gáz, egészen ma este 8-ig amikor is a két tapintatosnak egyáltalán nem mondható, megtermett flamand rendőrnő közül az egyik rátenyerelt a csengőre. Töki illedelmesen megkérdezte, hogy keszkevuzédé, mire a lányok annyit mondtak, hogy előző nap -egészen pontosan 3 órát voltunk távol, délután 3 és hat között- ugattak a kutyák és van-e már nyakörv. Az én egyébként mérhetetlenül nyugodt uram közölte, hogy nincs még, de lesz és van-e még kérdés, mert ha nincs akkor viszlát, de ő visszamenne a 2 hónapos gyermekünk mellé, akit épp az imént vertek föl a csengetéssel.

Halkan jegyzem meg, hogy a csávónak vagy egy másfél éves kislánya, akit egészen egy éves koráig nem is lehetett látni, A lakásban meg kb 3 éve nem volt felhúzva a redőny, így csak az az egy valószínűsíthető, hogy nem fénnyel etetik.

Eljött a nap, hogy hosszas egyeztetés után végre megvehettem anyámnak a repülőjegyet, így már bizonyos, hogy január második hetében itt lesz unokát látogatni. Ha a látogatás megint a békesség jegyében zajlik, csakúgy mint szeptemberben, akkor nem lesz gond. Szerintem ő is edz otthon, hogy megállja beszólások nélkül, én pedig itt, hogy megálljam visszaugatás nélkül, ha mégis beszólna. Nem ecsetelem a viszonyunkat, mert a régi olvasók már tudják korábbi bejegyzésekből, az újak meg most jöhettek rá, hogy nem mindig felhőtlen. Persze gondolom, hogy némiképp más lesz majd ez a látogatás, csakúgy mint a szeptemberi. Öregszünk, bölcsebbek és higgadtabbak lettünk. Én meg végtelenül boldog vagyok, hogy végre a kezébe foghatja egyszem unokáját, akit már ő is mindennél jobban várt.

Alacsony Tejhozamú Anyák Klubja néven hoztam létre az egyelőre egyszemélyes kis klubomat, melynek gyűlésein rendszeresen elmorzsolok rengeteg könnycseppet afelett, hogy gyermekemet képtelen vagyok magamból táplálni, holott a kórházi nővérek és bábák szerint teje márpedig minden nőnek van. Nem igényelt komolyabb kutatást, hogy a közvetlen környezetemben kapásól találjak két anyát is, akik a négy gyermeküket kénytelenek voltak tápszerrel etetni, ergo létezik a jelenség. Én magam kb. 3hektó laktoherb teát ittam meg, sztereó, ipari fejőgéppel próbálkoztam hosszan, de mire a keservesen lefejt 5ml összeöntöttem egy cumisüvegbe, nem mérhető mennyiséget kaptam. A hozzánk kijáró védőnő javaslatára, még az apádra ütök-ből jól ismert műmellhez igen hasonlatos alkalmazással is próbálkoztunk, de rettenetesen körülményes volt a felszerelés és a tápszer kihűlt mire a gyermek szájába jutott, éppen ezért felhagytunk vele. Itt a közel hathetes gyönyörű kislányunk, aki tökéletesen fejlődik és gyarapszik és a szoptatás hiányában elmaradó intimitást más helyzetekben pótoljuk. Ma először mosolygott rám és leírhatatlan az a boldogság, amit éreztem.

Közel három éve áll a polcon a többi könyv mellett. Közel három éve olvastam ki először, hat és fél perc alatt és kb. egy fél órán át sírtam rajta. Ma újraolvastam. Kicsit rövidebb idő alatt, és ezúttal kicsit kevesebbet és másként sírtam rajta. Elmondom miért. Amikor életemben először olvastam az "Amikor életemben először megszülettem"-et, vettem négy bájos képeslapot Michel Thomas rajzaival, mert annak idején az én kisszobám falán is lógott néhány bekeretezve és szerettem volna hogy majd az én gyerekemnek is legyenek ilyen rajzai. Amikor vettem, nem tudtam, hogy Pankának veszem, de amikor ma kicsusszantak a könyv hátuljából, amit közel három éve nem emeltem le a polcról, akkor egyértelművé vált, hogy csak rá vártak. Mint ahogy mi is.

Francoise a mi védőnőnk, azaz Panka védőnője. Kezdetben elég rideg teremtésnek tűnt, de a harmadik sessionre azt éreztem, hogy betört. Vannak a belga gyermeknevelési normákkal szemben fenntartásaim, de neki erről nem kell tudni. Néhány ismerősöm már ecsetelte, hogy itt "edzett" gyerekeket nevelnek, nem gáz, ha a bölcsiből úgy hozod el, hogy a takony és az étkezések maradéka mintegy páncélként száradt az arcára olyan keménységben, hogy egy esetleges medicinlabdás támadással szemben is 100%-os védelmet élvezne. Mondom, mindegy. Na mármost, mi elég sokat aggódtunk ahhoz az elmúlt években, (nem beszélve arról a kilenc és fél hónapról, amíg testemben hordtam Pankát) hogy mérhetetlen rutint szerezzük felesleges parák generálásában. A gyermek velünk alszik, az általam ugyan hidegnek vélt, de a magyar iskola nagykönyve szerinti 22 fokos szobában, amit Francoise túl melegnek ítélt. Nem érdekel, a gyerek így is szörcsög, mint a legtöbb téli születésű társa-tudtam meg a felkeresett 47 baba-mama fórum hozzászólásaiból és a szakértő véleményéből. Szívjunk-e orrot a porszívós applikátorral? Anyatej híján csöpögtessek-e naponta többször a sós vizet az orrába? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel bombáztam a védőnőt, akinek lassacskán végre leesett, hogy minket meg kell nyugtatni és időről időre megerősíteni abban, hogy olyan nagyon semmit sem tolunk el. Egyelőre Panka normális fejlődése is ezt igazolja. Minden ilyenkor szokásos dolgot jól csinál. Eszik, büfizik, ürít, alszik. Hiába no, a mi gyerekünk!

Ígéretéhez híven 8:15-kor Buxa mosolyogva megjelent az ajtóban. Mi is hasonlóval próbálkoztunk, de a fáradtságtól a miénk talán már nem volt olyan őszinte. Együttérzőn mondta, hogy teljesen megérti az előző este kifejezésre juttatott aggályainkat, de mi mindketten  a bonne humeur képviselői vagyunk és most se adjuk fel, mert itt biza délutánra gyerek lesz. Szerencséje, hogy piszok sármos, rém megnyugtató és tényleg alapos doki, így nemcsak engem sikerült jegelnie, hanem a hajnalban még a türelmetlenségtől hőzöngő Tökit is. Közben megvizsgált a szülésznő én pedig kérdeztem, hogy tud-e ujjat mutatni, mire ő hármat mutatott. Ez egyet jelentett azzal, hogy a szer működik és elképzelhető, hogy nem csak az erősödő fájások maradnak. Újra kettesben maradtunk az én drága urammal, aki készséggel kísért 20 percenkét az infúziós állvánnyal együtt a mosdóba. 10 óra körül újra rám néztek és biztatóan annyit mondott Marianne a szülésznő, hogy ha így haladunk, akkor délben megrepeszti a magzatburkot.

Hogy mit csinálsz? Mivel, hogyan, minek? Felmutatta az erre a célra speciálisan kifejlesztett hurkapálcát én pedig beletörődtem. Felgyorsultak az események, a kis szülésznő tanonc gyakran nézett ránk, gondolom megmondták neki, hogy ha van rendhagyó megindításos eset, amiből tanulhat, akkor ez az. Én nem bántam, mert kedves és figyelmes volt, bár tény, hogy nagyon megkönnyebbültem, amikor a későbbi katéterezést mégis inkább Marianne végezte és nem hagyta bénázni a kislányt. Közepes fájások között ért minket a dél és eljött a polgárpukkasztás ideje is. Marianne szemmel láthatóan hatalmas rutinnal bírt és egy pillanat alatt eresztette le Panka alól a vizet. Az infúzió csöpögött tovább, úgy tűnt mintha sosem fogyna el. Marianne fél kettő körül újra megnézett és azt mondta ez az a pillanat, amikor eldönthetem, hogy kérek-e epidurális érzéstelenítést. Korábban foglalkoztatott a gondolat, hogy esetleg rámegyek, de aztán beugrott, hogy mi van ha én leszek a lebénulós kis százalék, így akkor nem foglalkoztam a lehetőséggel. Igen ám, de adott helyzetben 3 nap provokálás, kialvatlanság után és végre igazi fájások közepette döntöttem, jöhet.

Kisvártatva meg is jelent a rendkívül határozott és nem cimbizős aneszteziológus egyetlen pillanat alatt, hihetetlen rutinnal semmiféle fájdalmat nem generálva szúrt meg és kötötte be a katétert, amin hamarosan elkezdett áramlani az általa kikevert koktél én pedig lassacskán kezdtem nem érezni. 3 körül járhattunk, amikor Panka úgy döntött, hogy leereszkedik, de tette mindezt tőle eddig szokatlan gyorsasággal, így kezdtem kevésnek érezni a koktélt. Voltaképp 60-as erősségtől fölfelé mindent tökéletesen éreztem. Töki lelkesen fújtatott mellettem és kért, hogy a kiné által vázolt ó, illetve á hangok használata során inkább az ó-t preferáljam, mert az á igazán rémisztően hangzik. Mondtam, hogy halkabbra vetethet, ha visszahívja az altatóorvost, hogy emeljen az adagon, mert kezdek újra érezni mindent. Jött is hamarosan a doktornő és átállított, amitől kicsit jobb lett. 4 körül tették a tv-sdoboz a lábaim alá, mondván az elősegíti Panka leszállását. Töki kitartóan vette a levegőt velem együtt én pedig a kezét szorongattam. Marriane negyed 5 körül mondta, hogy ez az. Panka készen áll. A technikai előkészületeket a kis tanuló már korábban megkezdte, így minden puccparádéban várta a fél5-kor, arcán elégedett, "ugye megmondtam" mosollyal megjelenő Buxa doktor. Kedvesen megpaskolta a kezem, én visszamosolyogtam és annyit mondtam , csináljuk.

Buxa még megkérdezte Tökit, hogy akarja-e látni Panka rengeteg haját, de apa bölcsen hárított, mondta, hogy majd ha kint lesz. Később a köldökzsinór elvágását is átengedte volna neki Buxa, de mondtuk, hogy azt is a szakemberre bízzuk.

Végül 17:05-kor a mellkasomra fektették a békésen nyöszörgő, gyönyörű kislányunkat, akivel kb. egyszerre sírtunk fel mindhárman. Család lettünk és azóta sincs nálunk boldogabb.

A terhesség alatt, az uh-k alapján az orvos úgy nyilatkozott,hogy Panka vélhetően nem lesz több 3kg-nál. Buxa, látva a mellkasomon szuszogó kis buddhát, csak annyit mondott : "biztosan megvan 3kg" . Aztán amikor a tanuló 4110gr-ot mért, akkor visszatetette Buxa a mérlegre, mert csak a saját szemének hitt.