A hétvége békés eseménytelenségben telt, hiába próbálkoztam lépcsőzéssel, erőspistával, Panka nem mutatta jelét annak, hogy indulni kívánna. Hétfő reggel aztán taxit hívtunk, mert én magam a volán mögé már nem fértem be és a belvárosba hajtattunk. A járást már tökéletesen ismertük, már csak rutinból csengettünk amíg elkészülnek a belépőkártyáink. A kapucsengőn egy kedves hang kérte, hogy várjunk, mi pedig helyet foglaltunk az előtérben, elintéztünk pár telefont és frissítettem a facebook státuszomat bentlakóra. Fél óra elteltével elénk állt az egyik nővér azzal a hírrel, hogy minden vajúdó, aka. Travail foglalt, de menjünk haza és majd telefonálnak amikor visszajöhetünk. Mondtam neki, hogy mi Brüsszel külsőn lakunk, 9 és fél hónapos terhesen nem fogok óránként rohangálni a kórházba, egyébként is én innen már csak a gyerekkel a karomon fogok távozni. Viszont rendkívül találékony módon felvetettem neki, hogy a vajúdó után úgy is a maternity szekcióban végzem, miért nem utalnak hát ki ott egy szobát, ahol várhatunk, amíg felszabadul egy vajúdó. A hölgy arckifejezése pont azt árulta el, hogy ez akár neki is eszébe juthatott volna, ha hagyok még neki egy kis időt. Némi ügyintézés után megkaptuk a 205-ös szobát, ahol kellemesen berendezkedtünk és vártuk, hogy szólítsanak. Alig telt egy óra a check-in óta és jöttek is értünk, így ismét a szülészeten találtuk magunkat, de immár a Travail5-ben, ami az előző vajúdó méretének duplája volt. Talán azért kaptuk azt, mert ők már tudták, amit mi akkor még csak nem is sejtettünk. 

10 körül járhattunk, amikor megjelent maga Buxa doktor is és vázolta az elképzelését. Elkezdjük tolni ugyan azt a gyógyszert, ami már pénteken csütörtököt mondott, ha az nem segít, akkor jön az infúzió koktél és ha még ettől sem kezdi meg a landolást Panka, akkor jön a ballonos tágítás. Maradék méltóságom megőrzése, illetve a gyengébb idegzetűek érdekében nem részletezem az eljárást, mindenkinek a fantáziájára van bízva.

Ott álltunk tehát, várva az újabb ágyhoz kötött órákat. To cut the long story short, -ahogy a művelt albán mondja- ismét nem használt a cucc, de mentségükre legyen mondva, hogy 5 kör gyógyszer, azaz 10 óra mesterségesen generált fájás után felhagytak vele. Voltaképpen összességében ekkor már két napja fájattak és még nem volt vége. Buxa megtért szeretteihez és a vacsoraasztal illetve a focimeccs mellől telefonon tartotta a kapcsolatot a bábával, aki folyamatosan referált neki az állapotomról. Este 8-ra aztán erőt vett rajtam a Kossuth-szindróma és a bába segítségével és tolmácsolásában üzengetni kezdtem Buxának én is. Elmondtuk Tökivel a félelmeinket, hogy mennyi szert toltak már belém és nem akarjuk, hogy ez ártson Pankának és ígérje meg, hogy ha éjjel semmi változás nem áll be, akkor ha máshogy nem császárral délelőtt kikapja. Végül több kör meccselés után abban maradtunk, hogy este 10-kor békén hagynak, hogy legalább aludni tudjunk, viszont reggel 5-kor bekötik a másik szert infúzió formájában és ha reggel 8-ig nem áll be változás, akkor beszélünk a többi lehetőségről.

Ettől kicsit megkönnyebbültünk mindketten. Időközben a tágas vajúdóból nászutas lakosztályt csináltak, ugyanis betoltak egy második ágyat is, hogy Töki nyugodtan tudjon pihenni. Nos, a kórházi ágyak eleve kényelmetlenek, de a szülőágy semmi esetre sem arra lett kiképezve hogy abban bárki megpróbáljon egy egészségeset aludni. Eldönthettük volna sorshúzással is, hogy ki melyikben aludjon, de azt gondoltam magamra vállalom. Sokat nem aludtunk, de azt legalább fekve és nem gépre kapcsolva.

Reggel 5-kor aztán megjelent egy újabb arc az éjszakai stábból beállította a kezdő cseppszámot és elköszönt. A következő, 20 perc múlva esedékes állítást már a nappalos műszak egyik bábája eszközölte, mi pedig vártunk. Vártuk, hogy végre történjen valami.

6-án éjjel már nem voltam annyira bizakodó, mint annak előtte, így elkezdtem lélekben felkészülni a 7-én estére előirányzott indítási kísérletre. Kutyasitting terén akadt némi fennakadás, próbára téve ezzel egy barátságot, ám egy másik megerősödését indikálva. Erre mondják, hogy minden rosszban van valami jó.

Szóval 7-én este fél 9-kor, műszakváltás után, ahogy Buxa doktor is javasolta, megjelentünk az Accouchement felirattal a szülészetet rejtő ajtó előtt és becsöngettünk. Már ismertük a járást, ugyanis egyszer, Panka lustaságának okán sikerült egy monitoringot abszolválnunk ott, nyitvatartási időn kívül. A csengetésre friss és kedves női hang reagált, majd hamarosan ajtót nyitottak és elszállásoltak minket a Travail2 fantázianevet viselő lakosztályba, amely vajúdásra volt kijelölve. Az ifjú szülésznő-gyakornok felvilágosítása nyomán hamar egyértelművé vált, hogy a művelet nem rövid és a protokoll szerint a provokáltat folyamatos monitoring alatt kell tartani, így a Denisenél a terhestorna folyamán elsajátított labdagyakorlatoknak, az esetleges kádfürdőnek lőttek. Ezzel nagy nehezen még meg tudtunk volna birkózni de a tapasztalat azt mutatta, hogy Panka ki nem állhatja a kis szívhang figyelő bizgerét és minden alkalommal amikor végre meglelik a szívverését, ő nemes egyszerűséggel odébb megy. Már láttam magam előtt, hogy az akkor még bájos és mosolygósan segítőkész stáb hogy fog az éjszakai műszak végére megutálni minket.

10 órakor kezdték adagolni a szert, amely provokálni volt hívatott. Az eljárás folyamán 2 óránként 2 tablettát kell bevenni és ez a művelet pontoson 9 körös, tehát max. 18 pirulát vehet magához az érintett. Én kérem a 6. körig jutottam, akkora virradt ránk és jelent meg Buxa doktor, hogy elmesélje az eljárás sikertelen volt.(ha mi magunk nem jöttünk volna rá).  Mindeközben a háttérben, a számára beinstallált pótágyon horkolt az én hites uram, aki az éjjel  jelentős részét azzal töltötte, hogy húzgálta a figyelőt a hasamon Panka után, hogy hallható és mérhető legyen gyermekünk szívhangja.

Buxa doktor kimondta, amit gondolni sem mertünk. Hazaengedett, közölte, hogy a sikertelenül provokáltak 70%-ánál a provokálást követő 48 órában magától megindul a szülés. Ha mégsem, akkor hétfőn reggel fél8-ra leszünk szívesek visszamenni a semi-final-re.  Ahhoz, hogy a nagy többségbe tartozzam, már nem fűztem sok reményt, de örültem, hogy legalább a hétvégét otthon tölthetem és reménykedtünk, hogy hétfőn már eredménnyel járunk.

Íme itt vagyunk a várva várt nap éjjelén , de semmi jele annak, hogy a gyermek elindult volna. Békésen ficánkol odabent, határozott ám egyáltalán nem durva rúgásokat mérve a hugyhólyagomra. Szeretem, hogy már most finom és nőies, szerintem nagyanyámra ütött. Ha csak fele olyan bölcs lesz, mint ő volt, akkor mindenki felkötheti a gatyát. Visszatérve az állapotomra, a nehezedést és a virslivé dagadt ujjakat leszámítva remek formában vagyok, csak cipőt nem tudok már kötni. Van még 5 teljes napunk arra, hogy konszenzusra jussunk Pankával és megállapodjunk mondjuk egy 6-án éjjel történő érkezésben. Sós karamella fagyival próbálom előremozdítani a tárgyalásokat, egyelőre sikertelenül. 

Nemrégiben ėrtünk haza Buxa doktor rendelőjéből, ahol is a rutin vizsgálatot monitoring követte,  majd orvosunk mosolyogva közölte, hogy gyermekünk véletlenül sem lesz októberi születésű, viszont, ha így haladunk provokálás lesz a vége, melyre már elő is jegyzett november 7-én este kell bevonulnunk a kórházba. Zseniális! az amúri partizánok dalával kezdik majd a provokálást aztán meghallgatjuk az internacionálét és ha ez sem volna elég, akkor Volga-zúgás szimulátorrali próbálják majd kicsalogatni Pankát. Amikor pedig kipirultan a világra jön, még a végén azt is ráfogják, hogy "vörös"...

A 9 hónap alatt én úgy ismertem meg, mint aki nem enged ilyen külső ráhatásoknak, teszi ami neki a legjobb és ebben tökéletesen tudtam azonosulni vele. Most is minden,-jelenleg egyoldalúnak látszó-  beszélgetésünk alkalmával  megígértetem vele, hogy teszi a dolgát.. Tökéletesen bízom benne, mint ahogy Buxa doktor szaktudásában is és remélem, hogy nem lesz szükség arra, hogy bebikázással indítsák el elsőszülöttünket erre a világra. Amen.

de nem teszem. Időközben eltelt közel két hónap, készülődtünk, mostam, vasaltam az örökölt holmikat, lakberendeztünk, konyhaszekrényt és lámpákat mostunk egészen mostanáig, amikor is elkezdett nagyon közeli lenni az ominózus nap, november 1. Buxa még holnap látni akar. Az ideális és álomszerű az volna, ha a rendelőjéből egyenesen a kórházba irányítana át. Mivel optimista alkat vagyok a kis bőröndöt azért berakom a kocsi csomagtartójába, hátha tényleg így lesz és már csak Pankával a karomon jövök legközelebb haza.

Nem tudom, hogy kiben milyen zen attitűd uralkodott, de anyám 10 napos ittléte felhőtlen boldogságban, egyetértésben és persze kényeztetésben telt, úgy, hogy egyikőnk sem szedett még csak herbal alapú szedatívot sem. 38 múltam, egyke vagyok és az első gyermekemet várom, így érthető, hogy anyám sosem volt még ultrahangos vizsgálaton, ezért magammal vittem Buxa doktorhoz, hogy láthassa Pankát, aki a vizsgálat teljes időtartama alatt természetesen háttal volt, csak a haját és az egyenletesen lóbált karját lehetett látni. Utóbbi általános jelenség, csak még azt nem tudtuk eldönteni, hogy ilyenkor kiinteget, vagy beinteget. Mindenesetre  könnyekig hatódva hagytuk el a rendelőt. Még laza 2 hónap és végre megérkezik.

Egy nap és megérkezik szeretett anyám. A cél az, hogy konfliktusmentesen, de legalábbis megközelítőleg békességben tölthessünk kilenc napot úgy, hogy én még gyermeknek érezzem magam, mielőtt magam is anyává válok. Lássuk, menni fog-e.

Sosem voltunk alapos és megfontolt bankolók, nem csekkoltunk kamatlábakat, befektetési portfóliókat, csakis hitelkamatokat néztünk akkor is, amikor az akkor még bájos centeaban, Erickéknél folyamodtunk lakáshitelért. Hűségesek lettünk, idővel náluk lett, lakás és autó biztosításunk is. A személyzettel már fél szavakból..., ahogy ez lenni szokott. Aztán egyszer csak mördzsöltek valami gazdabankkal és minden más lett. Angolul értesítettek ki arról, hogy ezentúl semmiről nem értesítenek már angolul, mert az ország 3 hivatalos nyelvvel bír és ezek egyke sem az angol. Ezen a ponton hanyagoljuk el a tényt, hogy klientúrájuk jelentős hányadát eu-s tisztviselők alkotják, akiknek a rendelkezésre álló háromból nem biztos, hogy akár egyik is az anyanyelve. Elhanyagoltuk, hisz mióta a pöcs beteglátogató -aki azért jött, hogy lógáson kapjon, illetve verifikálja, hogy valóban itthon vagyok-e terhesen és pihenek- szóval mióta ő leosztott, hogy 8 év nem volt elég ahhoz, hogy anyanyelvemnek tekintsem a franciát, de legalábbis képes legyek oly választékosan, nüanszni különbségeket érzékeltetve kommunikálni, mint magyarul, vagy angolul, azóta semmi sem lep meg. Mint ahogy az sem, hogy az említett bank új gazdái úgy döntöttek, hogy nem kommunikálnak többet velünk. Nincs már egyenleg értesítő, ami ok, védjük a fákat, már mi is hódot eszünk egy ideje...no de hogy online is megszűnjön tisztességesen működni, arról nem volt szó. Így hát küldetésemnek tekintem, hogy mielőtt gyarapodik a család, még egy komoly missiont teljesítsek és tisztázzam a bankkal, hogy mi a pálya.