Van, amikor Belpaire néni gyászkeretes körmeiről, a belga vízfogyasztási szokásokról, vagy a vezetési technikáról oldalakon át tudnék viccesedve mesélni, de most amikor tényleg valós, és igazi élményeim vannak otthonról, nem találom a szavakat. Hogyan is lehetne egy posztban visszaadni azt ami egy hét alatt történt velem? Féltem. Nagyon féltem, mert amikor ismét magyar légtérbe léptünk és végre kirajzolódott alattunk a Duna, nem jött a gombóc. A gombóc, ami normális körülmények között, a fent említett pillanatban szinte megfojt belülről, aztán patakzó könnyek formájában távozik. Azt hittem elmúlt, nincs többé kézzelfogható jele a kötődésemnek.

Káprázatos hét volt. Szombat éjjel megváltottuk a világot a szüleimmel. Vasárnap, úton a mézeskalács ház felé megálltunk valahol, ahol szeretnek és a tejbegríz mellé olyan ajándékot kaptam, aminek eddig még nem találtam méltó helyet. Aztán a meseház udvarán kicsit megrágott a nagy komondor, de megmenekültem és végül mozdulni sem akartam onnan, mert ott minden olyan békés és nagyon szép volt. Hétfőn nemcsak túrótortát és masszázst  kaptam, hanem vizslaölelést is. Kedden egy aprócska kislány boldogan rotyogtatott az ölemben, miközben a nagyvilágot kémlelte. Aztán a kisöccse ébredés után rám mosolygott, pedig akkor látott először. Szerdán kiderült, hogy lehet onnan folytatni, ahol öt éve abbahagytuk. Csütörtökön "modoros emigráns" voltam, túrórudikkal, disznósajttal és fokhagyma füzérrel. Pénteken valaki fenséges vacsorával várt, aztán összejöttünk sokan és hajnalig röhögtünk. Eltelt. Ennyi volt a hét.

Aztán szombat este, mielőtt eltűnt a fapados menetrend szerinti brüsszeli járata a felhők felett és lenéztem a kivilágított városra, visszajött a gombóc. Nagy volt, nagyon nagy. Akkor végre rájöttem, hogy mindig ott van és ez így van rendjén. Ha nem érzem, az csak azért lehet, mert néha erősnek kell lenni. Meg keménynek, mint az acél, ahogy apám  mondja. De lehet az egy hét alatt kapott tengernyi szeretetből hosszú hónapokig táplálkozni.