13:40-re volt időpontom, de ismerve az ilyen helyeket tudtam hogy ez csak hozzávetőleges, hiszen mindig van eltolódás. Ezért amikor a magas, kellemesen őszülő, még Töki szerint is sármos doki pontosan 40-kor kilépett az ajtón és engem szólított, elállt a szavam. Ott hevert előtte a két évvel korábbi dossziém, ami hirtelen felidézte bennem azoknak a rémes napoknak az emlékét, de nem engedtem teret nekik. Nem ismétlődhet meg ugyanaz.

Röviden összefoglaltam az időközben eltelt 2 év eseménytelenségét, illetve sikertelenségét, de végezetül csak azzal zártam, hogy: " viszont most azért vagyok itt, mert minden jel szerint a 10.hétben járok". Határozottan felállt a székéből, a vizsgálóasztalhoz sétált és annyit mondott "nézzük meg,hogy minden rendben van-e, hisz a múltkor is ilyen korai stádiumban ért a veszteség". Pár perccel később kedvesen paskolta meg a térdemet és mosolyogva mondta, hogy úgy tűnik lassan túl vagyunk a nehezén és örülhetünk. Itthon aztán ezt elújságoltam Tökinek, aki az én elégedettségemet látva szintén megnyugodott, hogy végre a megfelelő orvos kezében vagyunk, de az ő személyes találkozójuk még hátra volt. Tudtam, hogy elégedett lesz, hiszen Buxa doktor nem bizalmaskodó, viszont pont annyira közvetlen és törődő, amennyire nekünk, azaz nekem igényem van. A látogatásaim között eltelt időben felmerült kérdéseket fel sem kell tennem a találkozásaink alkalmával, mert kérés nélkül is mondja. Voltaképpen minden remekül alakul és alakult így lehetséges, hogy nagyobb parák nélkül jutottunk el immáron a 7. hónapig. Mostantól inkább a mi félelmeink és kérdéseink kerülnek előtérbe. Mert itt van ez a csodálatosan klassz dolog, amire készülünk és korban meglehetősen értettek is vagyunk rá, de engem időnként elgondolkodtat, hogy nem ragadtunk-e a vágyakozó-várakozó szerepben és ha eljön az időnk, akkor mindent úgy fogunk-e csinálni, ahogy Pankának a legjobb...