Sosem gondoltam, hogy valaha sor kerül egy ilyen bejegyzésre, de mind ismerjük az ide vonatkozó mondást...

A viszonyunk Puncogóékkal a beköltözésünk óta felhőtlen volt. Sosem szóltak a kezdetben tapasztalt, őrző-védő szándékkal kinyilatkoztatott kutyaugatásért, mindig kedvesen érdeklődtek a hogylétünk felől, és közösen szapultuk a Széppár managementet. Mi pedig, hálából a közvetlenségükért készséggel segédkeztünk egy-egy nehezebb hangszer (zongora, harmónium) felcipelésében. Így volt ez egészen az indulásunk előtti utolsó hétig, amikor hirtelen felindulásból úgy döntöttem, hogy megkérdezem őket elvállalnák-e a virágok locsolását és a lakáskulcs őrzését. Igent mondtak, sőt Isabelle (senior Puncogó) azt mondta, köszönik, hogy rájuk bízzuk mindenünket. Nem ezzel kezdődött, de talán ekkor léptük át a képzeletbeli határt. Nem gondoltam, hogy ez a lépés hozza el a változást a kapcsolatunkban, de így lett. Távollétünkben szorgosan locsolták a benti növényeket és a már egyébként is hanyatlásnak indult bazsalikomon kívül semmi más nem pusztult bele a gondoskodásba.

Úgy gondoltam egy kellemes vacsora mellett köszönjük meg nekik a segítséget, éppen ezért vasárnap este vadasra invitáltuk őket. Keldélyesen elbeszélgettünk mindenről és eldöntöttük, hogy rendszert viszünk a találkozásainkba. Amikor random-szerűen feldobtam egy időpontot Clémence közölte, hogy nem jó, mert gyereket akarnak és Dániába mennek, spermabankba. Feltételezem, hogy hasonló reakcióra számított, mert amikor látta rajtunk, hogy tényleg őszintén örülünk a döntésüknek, akkor még a donor profilját is megmutatta. Itt vett fordulatot az este, leomlott  képzeletbeli fal, és ezt egy őszinte, pózoktól mentes, több órán át tartó beszélgetés követte. Szeretném azt hinni, hogy jó szomszédokként jöttek és barátokként távoztak.

Mi mindent megosztunk- mondhatnánk, és minden bizonnyal igazunk lenne. Gondolom vannak arra vonatkozó statisztikák, hogy egy felhasználó átlagban mennyi időt tölt naponta az említett közösségi oldalon, de minek böngésznénk ilyen adatokat, amikor mind tökéletesen tisztában vagyunk azzal, hogy függünk.

Függünk a wall posztoktól, az azokra  írt kommentektől, a lájkoktól, a linkektől, a frissen feltöltött és tagelt fotóktól és minden egyéb applikációtól. Hiba volna a miértre keresni a választ, mert jól tudjuk az okot. Legyünk őszinték, mióta tudjuk, hogyan lehet blokkolni a kezdő farmerek, háborús hősök, valamint az állattenyésztők játékába való meghívásokat, azóta igazán élvezzük. Egy régi vagy új klip, egy mások számára is hasznos, vagy épp haszontalan infó. Mindegy, csak pörögjön. Te mennyit lógsz ott? Tagelsz? Lájkolsz? Kommentelsz? Meghívsz? Van a blogodnak vagy bármidnek rajongói oldala? Csináljunk egy rendhagyó statisztikát!

Mi a faszt keresek én már megint egy ilyen helyen? -tettem fel a kérdést magamnak, miközben megigazgattam a sikkes, remek szabású, fehér alapon kék és zöld mintás kórházi zubbonyt, amibe néhány perccel korábban bújtattak. Aztán amíg az orvosra vártam visszapörgettem napot.

Kellemes péntek reggel, szinte már hétvége. Minden rendben, de 11 körül érezni kezdem, hogy van szívem. Beparázok és olyat teszek, amit eddig 5 év alatt soha. Átsétálok a Medical Service-be és megméretem a vérnyomásom. Még mindig nem szoktam meg, hogy itt kétjegyűre egyszerűsítik az eredményt, de amikor azt mondja 18/12, akkor tudom, hogy az valójában 180/120. Kétségbeesett és kérdő tekintetemet látva a kedves nővér azt tanácsolja, hogy húzzak haza és kérjek időpontot háziorvosomtól. Szipogva tárcsázom Soledad számát, aki a rögzítőről azt csicseregi a fülembe, hogy hétfőig konferencián van. Nincs mit tenni, visszasétálok az üzemorvoshoz, ahol 15 perc magánzárkát kapok, hogy pihenhessek. Nem megy. A következő órában elkészül az EKG tökéletes eredménnyel de a vérnyomásom már két órája változatlan, hiába mérik 10 percenként .
Végül elém tesznek egy Xanaxot és egy "Medical Secret" feliratú borítékot az eredményekkel. A bogyót beveszem, mert nincs választásom és mert egyszer mindent ki kell próbálni. A borítékkal pedig jelentkezem a szomszédos klinikán.

Az utolsó zubbonyos emlékem elég rossz, de a ruci ez alkalommal sokkal jobban áll. Sovány vigasz, de az újabb mérésnél a monitor már "csak" 15/9-et mutat. Alakul és a xanax is kezd beütni. Vidáman röhögcsélek az elfüggönyözött ágyon, amikor megérkezik a nővér, hogy levegye az összes vérem. Na jó, nem az összeset, csak 8 fiolával. Átfut az agyamon, hogy talán ez is egy módja a vérnyomás csökkentésének és közben mosolygok magam elé. Nincs megállás, mert a szimpatikus doktor röntgent is rendelt. Pózolok párat a souterrainben a thai röntgenasszisztensnek majd vissza a sürgősségire. Addigra megjön a vérvizsgálat eredménye és a mellkasom sztárfotója is. A doki szerint minden rendben a leletek alapján, de tovább nyomozna. Hétfőn folytatjuk, még vérre áhítoznak és csinálna egy szívultrahangot is. És én? Én mi a szart csináljak?

A héten izraeli fimhét van a macskák utcában. Már tavaly is szemezgettem a fesztiválok kínálatából és miért is lenne ez idén másként!? Azt kell mondanom, hogy nem nyúltam mellé. Eddig három "kiválasztotthoz" sikerült hozzájutnom, de a lista bővül. Íme kettő, ami már vetítésre került.

Eyes Wide Open (Einayim Petukhoth)

Jeruzsálem haredi negyedében, a négygyermekes helyi hentes Aaron és a fiatal jesiva bóher, Ezri között szövődő szerelem alaposan felforgatja az érintettek és a közösség életét is. Ebben a zárt és szigorú szabályok szerint működő, mélyen vallásos közegben természetesen esélye sincs egy meleg kapcsolatnak.

A Matter of Size

Mindenképp kellemes szórakozás egy esős belga estén. Herzl séf egy menő étterem salátabárjában, de mivel nem nyújt túl esztétikus látvány, a tulaj hátsó pályára küldi a konyhába, hogy ne lássák a vendégek. Hősünk büszkesége viszont nem engedi, hogy akár egy perccel is tovább ott dolgozzon, így továbbáll és hamarosan egy japán étteremben találja magát, mint mosogató. Itt ismerkedik meg a sumoval és a sok sikertelen fogyókúra után élete végre új értelmet kap. Hasonlóan obéziás barátaival és Kitanoval, az étterem tulajdonosával belevágnak a vállalkozásba.

Egy korábbi, addig soha nem látott mennyiségű kommentet (30) generáló bejegyzésem sikerén felbuzdulva újra divat témában ragadtam klaviatúrát. Nem tudok ugyanis szó nélkül elmenni a számomra teljesen új  jelenség mellett, mert hihetetlenül foglalkozhat, hogy vajon mi állhat a hátterében.

Valamilyen ostoba okból kifolyólag mindig azt gondoltam, hogy az évszak és az öltözködés között, van valami összefüggés, de az élet számos olyan példát sodor az utamba amely megdönteni látszik a teóriámat és itt most nem a havat papucsban és télikabátban taposó fekete asszonyokra gondolok, hanem azokra a divatot diktáló, de legalábbis követő nőkre, akik egy napsütéses szeptemberi reggelen a gardrób előtt hajat tépve, végül a téli csizma mellett döntenek. Azokra, akik az augusztus esős hetekben ragaszkodtak a flipp-flopphoz, kockáztatva ezzel egy vesemedence gyulladást, de most, amikor még napokra bitorolhatnák azt, inkább nylon harisnyát húznak és térdig érő, súlyos csizmát. Nem mondom, hogy én minden tekintetben a praktikum híve vagyok, mert olykor megesik, hogy beteljesületlen gyermekkori vágyaimnak engedve magamra veszek egy-egy, az évszakban teljesen inadekvát ruhadarabot, de ilyen mértékű extremitásra sosem ragadtatnám magam.

Miért? Miért van az, hogy az utcán ma minden második nőn vastag, téli csizma volt? Fontosnak tartom kihangsúlyozni, hogy téli, mielőtt arra a téves következtetésre jutna az olvasó, hogy nem ismerem fel a nyári csizmát, aminek egyébként a létezése megint csak megérdemelne egy külön posztot. Tudom, a vezető divatmagazinok nemes egyszerűséggel csak azt mondják a minihez felhúzott, szőrmével bélelt csizmára, hogy drastically stylish. Szerintem viszont ez az egész incredibly childish. Vagy tévedek, és ma a legtöbb nő, aki az európai negyedben megfordult lovagolni ment?

Tegnap a fejembe vettem, hogy megnézem meddig tart még a Ramadán, mert a sarki pakisztáninál oly mértékben lelassult a kiszolgálás, hogy ha rajtam kívül nincs más vevő a boltban és én is csak egy-két itemet veszek, akkor is 8-10 perc mire kijutok. Arról nem is beszélve, hogy ezalatt az idő alatt velük együtt vagyok kénytelen meghallgatni az aktuális juz (dzsusz) egy részét, amely keresztény szertartásokhoz szokott fülemnek kicsit bántó.

A mai napon, az "év blogos eseményén", kvázi elhantolták az én-blogokat. Hogy ki tehet róla, és milyen módszerrel tette, az valójában mellékes. A fiókos hálózati tároló és a router bizonyára jó helyre kerül és a pacik is nagyon örvendenek majd neki. Ezzel nincs semmi baj, áramoljék a széna-szalma, meg a csí.

Mi-bár nem vagyok felhatalmazva a többesszám használatára, mégis úgy érzem, hogy nem csak a saját nevemben beszélek - szóval mi, idén először egyetlen kategóriába sem fértünk bele. És nem azért, mert akkora az egonk, hanem mert bizonyára nincs ránk igény. A szervezők szerint. Fura ez, különösen akkor, ha arra gondolok, hogy valójában minden "velünk" kezdődött. Ma a neves hetilap GB-os különítménye talán azt hiheti, hogy elég földet szórt ránk az elmúlt napokban, amikor következetesen kerülte a kommunikációt.  Az is elképzelhetőt, hogy nem vagyunk elég komplexek sem a szakmai, sem a blogger zsűri szemében, de létezünk, díjaktól függetlenül, 30, vagy 3000 olvasóval. És bloggerszakszervezet hiányában csak egyet ígérhetek. Nyomjuk tovább, mert pont annyira leszarjuk a véleményüket, mint ahogy ők a miénket.

Ha köcsög emigráns lennék, akkor úgy kezdeném a bejegyzést, hogy "Bezzeg Belgiumban!". Remélem viszont, hogy nem vagyok az. Vagyis külön-külön akár még igaz is lehetne az állítás, de ebben az összetételben semmiképp. Ugyanakkor nem mehetek el szó nélkül a morális válságban lévő magyar autósok mellett. Az elmúlt hetekben viszonylag sok időt töltöttem a itthon a közutakon (merő mazochizmusból még a Budapest-Csopak vonalat is majdnem kétszer tettem meg, ugyanis a füredi lehajtónál jutott eszembe, hogy itthon maradt a jogsim, így visszafordultam érte) és azt kell mondanom, hogy visszasírom a belgát, ahol ugyan a vezetéstechnika roppant fejletlen, de legalább udvariassággal próbálják ellensúlyozni.

Vegyünk néhány alaphelyzetet, amelyből tisztán láthatóak a különbségek.

Gyalogátkelő

A belga autós, már akkor lassít, majd megáll, amikor látja, hogy a gyalogos átkelésre készül. Itthon viszont az a tendencia, hogy, ha már lelépett az a genyó, akkor az akceleráció minimális csökkentésével rettentsük el és ha nem hőköl vissza, akkor kerüljük ki. Több esetben tülköltek mögöttem, amikor a startra kész, hosszú percek alatt verbuválódott csapatokat átengedtem. Szerintem egyébként nincs veszélyesebb, mint egy kilövésre váró gyalogos, aki bizonytalanságát gyorsasággal próbálja kompenzálni, mert ő bizony ugrik.

Sáv-váltás

Ha elvéted a sávot, akkor dögölj meg, vagy kerülj, mert majdnem biztos, hogy senki sem fog átengedni, különösen dugóban. Ezt viszonylag hamar felfogtam, így pl. már a Krisztina krt. sarkán a belső sávba soroltam, ha tudtam, hogy az utunk az Erzsébet hídon át visz majd. Nem állítom, hogy Brüsszelben nem kihívás egy ilyen művelet, de tapasztalatom szerint ott átlag 2-3 perccel hamarabb esik meg valakinek a szíve a nyomorultakon, mint itt.

Irányjelző

Ez mindkét nemzet gyermekeinek számára egy felesleges opció csak a műszerfalon. "Ha elég a hely és beférek, akkor minek tudassam a másikkal, hogy mire készülök. Mire odaér én már ott leszek".

Konfliktuskezelés

Végezetül egy másik autóssal folytatott meghitt beszélgetést osztanék meg. Békés szombat délelőtt volt és a sárgán villogó lámpát elhagyva, a köztem és a közeledő puttonyos között lévő távolságot mérlegelve, szabályosan megfordultam, majd pár száz méterrel később, parkolási szándékomat jelezve kiálltam a forgalomból.
A puttonyos megállt mögöttem, majd kielőzött, de nem továbbhajtott, hanem elém állt és a nagydarabkopasz kipattant majd így szólt:
-Mit csinálsz te kurva?
-Parkolni szeretnék, csak gondoltam megvárom míg kiáll az, akinek a helyére.
Ekkor Töki tapintatosan megkérdezte, hogy:
-Mi a baj?
-Nekem te ne szóljál be bazdmeg, keresed a bajt?! - majd a rendszámtáblára pillantott és folytatta: Mit képzeltek magatokról, ti külföldön élő zsidó gecik?

Amikor látta, hogy nem vagyunk ebben partnerek, elégedetten visszasétált a kocsijához és kövér gázzal elhajtott.

- Gondolom a buzizás, csak azért maradt ki, mert látta rajtunk az összetartozást - próbáltam vigasztalni magunkat...