Sokan dolgozunk az épületben, így nem ismerek mindenkit még arcról sem, de akad pár száz, akivel köszönő viszonyban vagyunk egymással, anélkül, hogy tudnánk ki is a másik és hol mit csinál. Egy ekkora gyárban ez tökéletesen elfogadott. Akad pár tucat olyan, akivel már valaha volt munkához köthető bármiféle interakciónk, így evidens, hogy nem megyünk el egymás mellett, anélkül, hogy legalább mosolyogva biccentenénk a másiknak. Van viszont egy nőszemély, aki szelektíven működteti a memóriáját és akármikor köszönök rá a folyosón, átnéz rajtam mint az ablaküvegen, miközben a mellettem sétáló kispajtásomat 50 dolláros marketing-mosollyal az arcán bájolja el. Egyetlen élethelyzet van, amiben hozzám szól, mégpedig az, amikor a kijelölt helyen épp dohányzunk és nincs öngyújtója. Ebben az esetben is csak akkor, ha nincs ott más.

Egy idő után megelégeltem a helyzetet és felhagytam az egyoldalú köszöngetéssel, de megfogadtam, hogy ha lesz még alkalom, akkor megkérdezem tőle,  vajon mi is ennek a viselkedésnek az oka. Ma eljött az alkalom. Ott álltunk J-vel az udvaron amikor kiviharzott a nő, neki köszönt, nekem nem, annak ellenére, hogy én neveltetésemnél fogva megint megpróbálkoztam, persze hiába. Épp indulni készültünk amikor utánam eredt és megkérdezte:

-Can you give me a lighter please?
-Sure, do you think you will ever recognize me in other situations, for example when I say "hello" to you on the corridor?

És akkor feltette a pléhpofát, hogy ez nem miattam van, ő ilyen.
Királyság, legalább tudom miért nem fogok neki többé köszönni.