Valamiért már egész kisgyermek koromban rabul ejtett az a bájos holland szokás, hogy a nappali ablakait fedetlenül hagyva bepillantást engednek az otthonukba. Nem hiszem, hogy én rántom le a leplet az ennek hátterében nyugvó nagy titokról, de állítólag azért a kendőzetlenség hagyománya, mert a holland egy hajós nemzet és a tengerészek otthon hagyott várakozó és vágyakozó feleségeit így nem vette a szájára a szomszédság, ugyanis könnyedén követhető volt az életük. Mintha a nappali lenne az egyetlen alkalmas helyszín liaison-ok lebonyolítására !? Mindegy, nálunk sincs függöny, így a macskák utca sarkán lévő földszinti ingatlanba gyakran pillantanak be kíváncsiskodó tekintetek. Ha tegnap este valaki a nappalinál tovább látott volna, és tekintete szárnyra kelve belebeg a hálószoba felé is, akkor mindenképpen valami furcsasággal találkozik.

Nyuszi már lefeküdt én pedig az ágya szélén ültem és mesét olvastam neki. Nem is akármilyet, hanem az egyetlen fellelhetőt a házban. A Sehány Éves Kislány gyermekkorom nagy kedvence és fontosnak tartottam magammal hozni azt a példányát, amit 4 éves koromban kaptam anyámtól. Nem kívánom darabokra cincálni a művet, mert komoly érzelmek fűznek hozzá, de be kell vallanom, hogy ami néhány évesen feledhetetlen élményt nyújtott nekünk, azon most, felnőtt fejjel hatalmasat vihorásztunk. Vajon miért hívják a könyvben szereplő kislányt Marikának a testvéreit  Pistinek és Palkónak, nem pedig autentikusan Clairenek, Jean-Francoisnak és Laurent-nak? Az, hogy a nagynéni Magdus már meg sem lepett. De hogy ki akarna egy petezsáknak nárcisz szirmaiból ruhácskát varrni, az már végképp nem fért a fejünkbe.  Épp ezért felhagytunk a mese analizálásával és aludni tértünk, hogy ne tegyük tönkre a  gyermekkori emléket.

Ma este a Lencsi lánnyal ismertettem meg Nyuszit. Nem tudom, hogy az énekem, vagy a szöveg, netán a kettő együtt, de azonnal alvásra bírta. Hát így élünk mi a macskák utcában a "kacajterápiás" időszakban.