Szeptember végét írtuk, amikor egymásba botlottunk. Fogalmam sincs, hogy pontosan mennyi idő telt el a kölcsönös mustra és a párzómozdulatokkal kísért vad smárolás között, de gyorsak voltunk, mintha éreztük volna, hogy cselekednünk kell, egyébként lemaradunk valami oltári dologról.
Másnap, amikor a smiley-s pólójára vett, szolid halálfejjel dekorált, farmerdzsekijében üldögélt a várban egy padon és azt kérte álljak fel és forogjak körbe, hogy végre nappali fényben is alaposan szemügyre vehessen, röhögve engedelmeskedtem és annyit mondtam, "jól nézz meg, mert lehet, hogy most látsz utoljára". Nem így lett. Hamarosan én lettem a lány, aki csak derékig játszik. Felfedező útra indultunk, falakat bontani, határokat átlépni. Tudatára ébredt a kis szűz punci és megállíthatatlan lett. Karácsony első napján éreztem először fogadóképesnek és végre beengedtem oda is. Talán 5 perc alatt élvezett el, de ami ezután következett, arra nem voltam felkészülve. Nem csak elvenni akart, hanem adni is. Tényleg akarta. Pár héttel később volt az első orgazmusom, amitől szerelembe esett a pinám is. Talán erre az állapotra mondják, hogy tetőtől talpig. Nem volt tabu, ha létezik térképe a testnek, akkor miénk ott van a másik fejében. Összekapcsolódtunk. Nem tudom, hogy végleges-e, de közel két évtizede tart.
Ha valaki olykor-olykor elkerekedett szemekkel megkérdezi, hogy mitől működik, nem tudunk neki egyértelmű receptet adni. Nem dugunk félre, nincs bevont harmadik, csak szabadság van. A tudat, hogy ha menni akarsz mehetsz, ha félredugnál tegyed, épp elegendő ahhoz, hogy ne akard kihasználni.  A használati utasítást sosem csomagolják mellénk, azt ki kell találni, gyakran módosítani és ezáltal sosincs kész.
A minap, miután munkából hazaérve a konyhapultra ültetett és szerelmeskedtünk megkérdeztem tőle, hogy szerinte mitől létezünk még együtt.  
-Mi vagyunk a két dudás, de kurvanagy a csárda.

Nem etalon, bármikor bebukhatjuk, de addig elhiszem, hogy így is lehet.

Igazán stílusos az lett volna, ha a hollandok döntőbe kerülése után veszünk ké

Hamarosan abba a korba lépek, amikor el kéne hogy hatalmasodjon rajtam a "számvetés feeling", mert elvárják tőlem. Hányszor fogták be azzal a számat, hogy "majd, ha már te is letettél valamit az asztalra!" Nem tudom, hogy mit kell letenni, mi számít eredménynek és mi természetes. Nem nagyon figyeltem magam kívülről, sosem próbáltam kideríteni, hogy mely dolgok kerülhetnek arra a bizonyos asztalra és melyek nem. Most itt vagyok, maholnap 35 évesen és az az "asztal" ahol az én letevéseimet gyűjtik, szerintem üres. Semminek sem értem még a végére, nincs egyetlen egy befejezett projektem sem. Baj ez? Elrontottam valamit? Miben mérik egyáltalán? Hol az az asztal és hogyan kell letenni? Valaki mesélhetne nekem erről. Vagy kivárom, hátha egyszer téma lesz a tanácsadó blogon

hogy leálltak vele, de pazar az időzítés. "Apa" mondta, hogy kezdődik a 4. sorozat. Nem pont ezekkel a szavakkal, de a lényeg ez volt.

Valahol mélyen legbelül mindig tudtam, hogy furcsának vélt szimbiózisunk a világ legtermészetesebb dolga. Aztán egyszer, akkor még őszintén és spontán, valaki végre nevesítette, ezzel végképp megerősítve a létét. Az csak az élet kegyetlen, ám érthető játéka, hogy később ugyanez a személy ejtette rajta az első igazán mély sebet. De az elsőt be kell gyűjteni ahhoz, hogy tudd akarod-e életben tartani, vagy hagyod,hogy a seb elfertőződjön és egy részed a vergődő "állattal" haljon. Nem tehettem mert, ha azt a részt hagyom pusztulni, nem maradt volna semmi.

Jól őrzött lett. Olykor-olykor "megetettem" és hagytam ölelni, ettől persze erőre kapott és még többet akart. Féltettem, mert a legtöbb alkalommal, amikor előtérbe került újabb és újabb sebeket ejtettek rajta. Időbe telt, amíg rájöttem, hogy ez teljesen normális. Hogy a sebet sosem az gyógyítja be, akitől elszenvedte. Hogy a körforgás természetes. Hogy aki nagy sebet gyógyít  a végén talán kicsit ejt, és fordítva. Ha magamba nézek, nem az jut eszembe, hogy nekem kellett volna időben megállítanom, hanem hogy van egy hegekkel teli "medvém", aki ölelni akar és talán mindig lesz rá igény.

A test viszont, amibe zárták, kovászos uborkát kíván...

Hogy bírjam ki röhögés nélkül, amikor pont úgy mondja háromszor egymás után, hogy: "I donno, I donno, I donno!" és mellé még úgy is gesztikulál, mint Costas Portokalos? Erről beszélek 4:51-nél.