Valahol mélyen legbelül mindig tudtam, hogy furcsának vélt szimbiózisunk a világ legtermészetesebb dolga. Aztán egyszer, akkor még őszintén és spontán, valaki végre nevesítette, ezzel végképp megerősítve a létét. Az csak az élet kegyetlen, ám érthető játéka, hogy később ugyanez a személy ejtette rajta az első igazán mély sebet. De az elsőt be kell gyűjteni ahhoz, hogy tudd akarod-e életben tartani, vagy hagyod,hogy a seb elfertőződjön és egy részed a vergődő "állattal" haljon. Nem tehettem mert, ha azt a részt hagyom pusztulni, nem maradt volna semmi.

Jól őrzött lett. Olykor-olykor "megetettem" és hagytam ölelni, ettől persze erőre kapott és még többet akart. Féltettem, mert a legtöbb alkalommal, amikor előtérbe került újabb és újabb sebeket ejtettek rajta. Időbe telt, amíg rájöttem, hogy ez teljesen normális. Hogy a sebet sosem az gyógyítja be, akitől elszenvedte. Hogy a körforgás természetes. Hogy aki nagy sebet gyógyít  a végén talán kicsit ejt, és fordítva. Ha magamba nézek, nem az jut eszembe, hogy nekem kellett volna időben megállítanom, hanem hogy van egy hegekkel teli "medvém", aki ölelni akar és talán mindig lesz rá igény.

A test viszont, amibe zárták, kovászos uborkát kíván...