A barátságos és enyhe télhez szokott belga népeket és a megtűrt emigrációt is paralizálta a hirtelen beállt zima. Tegnap, amikor hosszan-tartó betegségem egy utolsónak vélt napján talpig bebugyolálva, Amundsen menetfelszerelését megszégyenítő outfitben, kezemben egy kávés papírpohárral megálltam az irodában, a cipő nélkül topogó főnököm, hangjában leplezetlen számonkéréssel szegezte nekem a kérdést, hogy miért nincs kesztyűm. Bár a helyzet felkínálta, én mégsem vágtam neki vissza azzal, hogy én bármikor megmagyarázom a kesztyűtlenség okát, de hogy rajta miért nincs cipő az sokkal talányosabb. Szerencsére megérezte, hogy előnyben vagyok, így azonnal hozzátette, hogy ő bizony az időjárásra való tekintettel mindenből kettőt vett fel, így most egy-egy átmenetileg fölöslegessé vált darabtól készül megszabadulni. Nem firtattam tovább, mert a felbucskázó kacaj miatt így is az asztalon végezte a reggeli koffein adagom egy része. És hogy őszinte legyek, még most sem megy ki a fejemből a kék-sárga csíkos zokni látványa, csakúgy mint a biciklin ülő, sudár tartását nem kis mértékben az erőteljes mínusznak köszönhető Széppár nénié, aki a hajnali sötétségben épp a piacra teker, nyomában a Michelin babára emlékeztető Daniellel. Tél van, és ezt a konyhában defrost üzemmódban lábadozó muskátlis-ládák is igazolják...