Vajon hol kezdjem? Kezdjem-e egyáltalán? Ha igen, akkor mivel? A belga rendszámú, rogyásig pakolt, felettébb gyanús kocsinkkal, amit kétszer szedett szét a germán rendőrség hazaútban? Egyszer polizei felirattal, egyszer pedig civilben, alig 4 órás különbséggel.

Folytassam azzal, hogy baromi röhejes éjjel kettőkor a kocsi melletti motozás és csak kicsit ciki, amikor a tamponos doboz tartalmát, tüzetes vizsgálat után a tenyerembe borítja a hatóság? Nem, nem itattam át egyiket sem amfetamin származékkal, viszont nagyon meglepett, hogy sem a pótkereket, sem a csomagtartót nem nézték meg, de még a kalaptartó fölé lógatott, bólogatós kutyát helyettesítő Mazsolát sem hasították fel. Hol van itt a híres német precizitás? Mégsem voltunk elég gyanúsak? A holland rendszám vajon nagyobb figyelmet érdemel?

Mindegy. Hazértünk, otthon voltunk. Szokásos minta: szerettek, nagyon szerettek, nagyon nem szerettek. Cserébe szerettünk, nagyon szerettünk és feleslegesen bocsánatot kértünk azoktól, akik nagyon nem szerettek. De aztán már bocsánatot sem... Akadt, aki ráért, akadt, aki nem. Volt olyan, akinek ráértünk és olyan is, akinek nem.

Aztán visszaútban jött megint a német csapás. Mit jött!? Egyenesen fúródott, méghozzá a bőröm alá, de Soledad doktornő szerencsére minden rutitnt nélkülözve, fél liter éter használatával végül eltávolította. Most megy a malmozás, hogy lesz-e gabonakör a csípés körül. Lyme is in the air...

Hát nem jobb az, ha ilyesmi inkább a rendszerben ragad?