Én az "egyszer fent, egyszer lent" elméletben hiszek vagyis úgy képzelem az életemet, mint egy nagy hegyes-völgyes utat, amin haladok előre. :-) Már egész jól meg tudom ítélni, hogy mikor vagyok a csúcson és mikor vagyok a gödör legalján. És nem lepődöm meg igazán, hogy lejtőre kerültem. Ha észlelem, csak azt várom, hogy minél gyorsabban a lejtő aljára kerüljek, a lehető legkevesebb fájdalommal. Néha sikerül, néha nem. Amikor már felfelé kapaszkodom, akkor meg ezerrel éltet, hogy végre jobb idők járnak. Ez mindig megsokszorozza az energiáimat. Azt hiszem, hogy te túl vagy a mélyponton. Most ne visszafelé nézz az időben, hanem előrefelé. Mert ha folyton visszafelé nézel és merengsz, hogy mi miért történt, akkor nem veszel észre valamit a lábad előtt, elhasalsz és könnyen ismét a lejtő aljára csúszol vissza. De a hegy ugyanaz marad, mindenképpen meg kell másznod. Ha meg legalul vagy, akkor mindig gondolj arra, hogy mennyire szép és jó a csúcson, ne a gödrökön mélázz. Az csak visszahúz. Remélem, hogy hamarosan jobban leszel!

Nikol, köszönöm, hogy megosztottad velem a módszered, ami egyébként számos ponton hasonlít az enyémhez, még ha nem is tűnik úgy. :) Akár csúcs, akár völgy, a sodródás híve vagyok, hagyom, hogy történjenek velem a dolgok. Nem feltétlenül önsanyargatási szándékkal, de olykor visszapörgetek eseményeket,viszont ilyenkor inkább értékelni próbálom a helyzetet, mint elveszni abban. Kicsit olyan ez, mint amikor az ember szembenéz a démonaival. Akár többször is :)