Olyan multimédia cornert rendeztem be anyámék hálószobájában az erkélyajtó mellett (itt a legjobb a vétel), hogy az év 365 napján el tudnám viselni. Ők bizonyára nem, de mivel előőrsként már tegnap lementek a "birtokra", gátlástalanul és főként büntetlenül pötyöghetek innen. De nem erről akartam mesélni, hanem , hogy divatos kifejezéssel éljek, a wellness hónapról. Mert ez bizony az. A rideg belga őszben majd jó lesz visszagondolni ezekre a hetekre, amikor spongyaként szívjuk magunkba a szeretetet, amit mindenkitől kapunk, akivel csak találkozunk. Legyen szó akár régi, vagy új barátokról. Ez az egyik pozitívuma az emigráns létnek. Az érzést hosszú hónapokon át magadban tartva kuporgatsz, és aztán eljön az idő, amikor kiadhatod, azoknak, akik generálják. Cserébe te sokkal többet kapsz. Talán éppen elegendőt ahhoz, hogy kihúzd a következő találkozásig.

Ismerem magam. Tudom, hogy Hegyeshalomig lepereg majd a hónap filmje százszor is, a Bécset elkerülő körgyűrűre érve talán már fel is száradnak a könnyek, és a pöchlarni kijáratot jelző tábla mellett elhaladva görbül majd először fölfelé a szám. De  amíg Passauig elérünk milliószor fordul majd meg a fejemben, hogy visszaforduljunk. Regensburg, az már a félút, nekem a senkiföldje, onnan már csak egy irány van. Az az a pont, ahol a kínzó vágyat ha nem is felcseréli, de egy időre feledteti a kíváncsiság. A kíváncsiság, hogy mi lesz otthon, hogy mekkorára nőtt a fű és a bokrok, hogy vajon mi változott a távollétünkben. Aztán amikor hazaérve újra végignézem az ezernyi fotót, akkor rájövök, hogy semmi sem változik. Hogy "azért se változunk" és lehet, hogy ez így van rendjén.

De addig még van egy hetünk, sok-sok találkozással és egy búcsúbulival.