Percre pontosan öt éve kezdődött, bénán, egy értékelhetetlen bejegyzéssel. Nem vagyok kitörni vágyó író, sem elsőosztályú suna, vagy gasztro-blogger. Ma is éppen annyira jelentéktelen vagyok, mint amikor elkezdtem. Az öt év alatt talán 3-4 alkalommal kerültem ki a főoldalra és akkor is olyan bejegyzésekkel, amelyek vagy az elmúlásról, vagy extrém hangszerekről szóltak. Nem baj, a tény, hogy már a barátaim is csak elvétve olvasnak azt igazolja, hogy rendeltetés szerűen használom a naplót , mert szinte csakis olyan bejegyzések születnek, amelyek mások számára érthetetlenek, vagy értékelhetetlenek. Így viszont nincsenek elvárások, nem kell hozni a szintet. Olyan nekem ez a blog, mint egy jókora méretű vesetál, amit a kórházban adnak, ha hánynod kell. Beleokádom azt, aminek ki kell jönnie, -mert bent maradva felemésztene- és tovább lépek. Ki akartam én szállni és tudom, hogy az olvasók is reménykedtek,- egyébként miért pont a műtőasztalon vívott haláltusámról szóló poszt lenne a legolvasottabb- de végül nem tettem. Talán majd egyszer rákattintok a harakiri opcióra (stílusos lenne most megtenni) és akkor véget ér az agymenés, de addig maradok tisztelettel:
NaomiHenger
