Nem írok már több levelet neked, mert téged úgysem érdekel. De azt mindenképp szeretném, hogy tudd, hazudtam amikor azt írtam, te semmivel sem bántottál meg engem. Mert igenis fájt, hogy 4 év alatt egyszer sem emelted fel a telefont. Hogy valahányszor találkoztunk az csak azért volt, mert én kezdeményeztem. Ezen könnyedén tovább léphetnék, mert lehet hogy normális, ha vannak időszakok, amikor egyoldalúvá válik egy megingathatatlannak vélt barátság. De az, hogy végigolvastad a műtőasztalon való haldoklásom történetét és még utána sem jutott eszedbe megkérdezni hogy mi van velem, az nagyon fájt. Mindezt azért csak most mondom, mert bolond módon végig reménykedtem. Reménykedtem, mert azt gondoltam jelent még neked valamit az a 20 év, de most már ideje belátnom, hogy nem. Mennyire szerettem volna, hogy meglátogass, hogy lásd milyen lett az új életünk, hogy megosszunk egymással minden gondot és örömöt, mint régen. Hogy bebizonyítsuk csak az idő múlik, de a mi barátságunk sosem. Hogy van még helyünk egymás életében akkor is, ha 3 ország választ el minket. Tévedtem. Olyan fájdalmasan nagyot tévedtem, hogy megszakad bele a szívem.
Tudod, sokat gondolok a régi önmagunkra, a két kislányra, akik voltunk. Eszembe jutnak az esetlen botladozásaink, az első szerelmeink, a közösen írt könyvünk, a millió bolondabbnál bolondabb fotó, de még a mókás énekkari felvételink is és azt kívánom bárcsak még ott tartanánk. De ez nem az a mese. Ebben az élet megy tovább és isten tudja, hogy találkoznak-e még az útjaink.
