Kicsit késésben voltunk, így viharos gyorsassággal csapódtunk be az autóba. Töki, a nálunk vendégeskedő kiscsillag és én. Még a lakáskulcsomat sem vittem magammal, de Töki útközben megígérte, hogy az övét nálam hagyja. Amikor a Bekkanton iraktam megint nem volt idő komolyabb egyeztetésre, mert tilosban álltam, így csak éppen annyi ideig maradtunk, amíg kivette a cuccait a csomagtartóból és elbúcsúztunk. Visszaútban megbeszéltük kiscsillaggal, hogy hogyan töltsük a hazautazása előti utolsó közös délelőttöt. Már bezártam a kocsit és a ház felé tartottunk, amikor eszembe jutott, hogy Töki bizony nem adta oda a lakáskulcsát, így nem tudunk bejutni. Hamar beugrott viszont, hogy a minap panaszolta, hogy nem záródik rendesen az egyik teraszajtó. Igen ám, de minden ajtón és ablakon le volt húzva a redőny. Röviden ismertettem a behatolási tervet, így megállapodtunk, hogy én tartom a redőnyt, egy határozott mozdulattal benyomom az ajtót, kiscsillag pedig négykézláb bemászik, egyenesen, át az étkezőasztal alatt. Így is lett, elpakoltam a még mindig virágzó muskátlikat az útból és megkezdődött a börleszk jelenet. Nagy nehezen sikerült olyan magasságba emelnem a redőnyt, hogy J. átférjen alatta, benyomtuk az ajtót, de a székek és az asztal még mindig útban voltak, viszont mi nagy erőkkel nyomultunk előre. Egy perccel később már én is bent voltam a nappaliban, miután J felhúzta a redőnyt és kinyitotta a másik ajtót. Elsőként Tökit hívtam, hogy ne aggódjon, ha időközben észrevette volna a mulasztást, mert már bejutottunk. "Milyen mulasztást? a kulcsokat a sebváltó mögötti fakkba tettem"mondta, én pedig egy perccel később leelenőriztem és a kulcs valóban ott volt. Hogy miért kellett mégis, egy békés, kertvárosi szombat délelőtt, több szomszéd előtt, a saját lakásunkba így bejönnöm?! Talán az ördögnek tartoztam ezzel.

Azok kedvéért, akk vizuális típusúak, készítettem egy demonstrációs rajzot a behatolásról.