A búcsú mindenkor nagyon nehéz. Még akkor is, ha tudjuk, hogy néhány hónap múlva újra átölelhetjük egymást. Charleroi repülőterén álldogáltunk és sokadszorra állapítottuk meg, hogy milyen hamar eltelt a 8 nap, "főleg így, hogy minden nap tört valami..." -voltam megint szarkasztikus, de legalább a könnyek mellé ízléstelen poénom mosolyt csalt  mindannyiunk arcára. Miután megegyeztünk, hogy nincs szükség kerekes székre anyám beszállításához, megtették az első lépéseket az útlevél ellenőrzés felé. Azon túljutva a security elé járulók kígyózó sorában találták magukat és apám megkezdte önálló műsorszámát. Öv már nem volt rajta, így szinte majdnem kilépett a nadrágjából, ékszer (azaz egy darab ezüst karkötő, amit visszavonulása alkalmából kapott és ami mindig emlékeztetni fogja a tengerészként töltött 33 évre) és persze a karóra már a tálcában figyelt, de ennek ellenére apámmal a kapu még mindig tilinkózott. Még jó, hogy előre tudatta a hatósággal, hogy fémek vannak a testében. Amikor aztán anyám is átsétált a kapun, végleg szem elől tévesztettük őket. Ebben a pillanatban viszont megszólalt a hangosbemondó és egy kellemes női hang közölte, hogy a gép kb 15 percet késik, így 17:45-kor indul majd.  Abban a hitben, hogy minden rendben, elhagytuk a repülőteret és hazaútban bementünk a Coraba, hogy a hétvégére előirányozott Halloween party kellékeit megvegyük. Amint hazaértünk az utam charleroi honlapjára vezetett, ahol is kénytelen voltam szembesülni a ténnyel, hogy családom kétharmada még mindig a hetes kapunál dekkol, tőlem alig 60 km-re és a 9 körüli indulást várja.

Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy nagyon röviden jellemezzem anyám és a mobiltelefon kapcsolatát. Van neki, perszehogy van, hiszen a munkájához elengedhetetlen. Amikor otthon vagyok néha megkér, hogy nézzem már meg mi az a villogó boríték a kijelzőn. Így lehetséges, hogy húsvét környékén törlöm a karácsonyi üzeneteket és az újévi jókívánságokat. Gyakorta el is hagyja, de annyira régi készülék, hogy mindig visszatalál hozzá. Ha egyszer valaki mégsem viszi vissza neki, az csak azért lesz mert egy múzeum többet ígér majd érte, mint a mobilkereskedők. Érthető tehát, ha nem tanúsít különösebb ellenállást, ha biztonsági okokból ki kell kapcsolnia a készüléket. Így vlt ez most is és várakozás hevében eszébe sem jutott azt visszakapcsolni.

Én persze a késői indulásról értesülve azonnal hívtam a család barátját, aki már úton volt Ferihegy felé, hogy hazavigye őket. Visszafordítottam hát a szerencsétlent és tudattam, hogy a szülők 11 előtt nem érnek haza. Igen ám, de valahogy őket is értesítenem kellett, hogy ne aggódjanak, várni fog rájuk a jószomszéd. "Idősek is, a szívük is rakoncátlankodik és mindennek tetejébe anyádnak még a karja is el van törve, valahogy értesítenünk kell őket"- tette a bogarat a fülembe Töki és már kereste is a frendly airport számát. Már a negyedik próbálkozásnál tartottam, amikor végre felvette egy fiatal hölgy. Vázoltam, hogy az XY névre hallgató szüleim épp az 5 órás késéssel induló, Budapest felé tartó gépet várják és fontos lenne, hogy beszéljek valamelyikükkel. Nem várta meg míg befejezem a mondandómat, azaz, hogy már becsekkoltak és a 7-es kapu előtt ülnek, hanem azonnal, ékes angolsággal bemondta, hogy Zsabóka szülők fáradjanak az információhoz. Én a félretett kagylóban hiába kiabáltam, hogy Neeee, a kislány csak darálta, de tudtam, hogy nem lesz eredménye. Egyszer csak beleszólt egy határozott és mély férfi hang, hogy :

-"Hi, you are looking for me". Apám hangját azért ezer közül is felismerem, még ha angolul szól is hozzám, így bátran mondtam a pasinak, hogy én bizony nem őt keresem. Őt sem olyan fából faragták, hogy könnyen feladja, így kitartott az állítása mellett. Még lenyomtunk három kör De! Nem!-et amikor elszakadt a cérna és azt mondtam neki, hogy bízza rám a döntést, talán azt még tudom, hogy ki az apám, majd benyögtem a vezetéknevet.

-Yes, yes. It's me.

- Hogy jöjjön rád a nehézség bzmg! Betűzöm, akkor tán elhiszed.

- Oh ok, I am Mr Karabi so I am not the one you are looking for.

- Ezt mondom 3 perce, arról nem is beszélve, hogy You need to brush up your English knowledge, coz' I think that you are having difficulties with the alphabet.

Mondjuk nem vitatom, a szótagszám és a magánhangzók stimmeltek, de semmi más. Így nagy nehezen visszaadta a kagylót a kis hölgynek, akinek  végre elmondhattam, hogy még ha hallják is a szüleim a váróban, hogy őket keresem, kijönni onnan nem tudnak, így más megoldást kell keresnünk. Erre ő hosszan ecsetelte, hogy nem üzenetközvetítő és egyébként sincs jogosultsága vonalat kapcsolni a váróba. Mondtam neki, hogy nem szülinapi jókívánságokat akarkok rajta keresztül eljuttatni, hanem egy fontos üzenetet a beteg, törött karú anyámnak. Tulajdonképpen mindketten bizonygattuk a magunk igazát, de végül feladtam, és elcsukló hangon csak annyit kérdeztem tőle, hogy neki vannak-e szülei.

Ekkor "hold"-ba tett. Pár percig vártam és hallgattam Vivaldit, majd átfutott az agyamon, hogy a hölgy kongói félárva és előbbi mondatommal olyan sebeket szakítottam fel benne, hogy ha volt is esélye annak, hogy anyámékkal beszéljek, az most ezzel végképp elúszott. Beletörődve a sorsomba 5 perc után letettem, mondván más eszközökhöz kell folyamodnunk.

Ekkor Töki megkereste a Wizzair számát. Feltételezve, hogy kapcsolatban vannak a gép személyzetével, talán a beszállításkor apám fülébe súghatná az infot az utaskisérő. Na most az említett légitársaság 1,50 euro/perc tarifájú információs vonala pont 3 perc után bontja a vonalat, anélkül, hogy bárkivel beszélni lehetne. Ezt épp harmadik körben készültem lenyomni, amikor a konyhapulton rezegni kezdett a mobilom, ismeretlen számról.  Anyám volt az! A kishölgy kihozta őket a váróból, át a biztonságiakon és mindenen. Elmondtam hát anyámnak, hogy minden rendben, várni fogják őket és letettük.

Akár hátra is dőlhettem volna a kanapén, de a lelkiismeretével mindenkinek el kell számonli és én nem tudtam. Újra tárcsázni kezdtem a repülőteret, de semmi válasz. Végül nagy nehezen sikerült és szerencsémre ugyanaz a hölgy vette fel. "Köszönöm, és egyben szeretnék bocsánatot kérni, amiért türelmetlen és arrogáns voltam. Ne haragudjon, amiért azt feltételeztem, hogy nem akar segíteni."-mondtam és elbúcsúztam.