Bizonyára hosszú hallgatásom egyébként is magyarázatra szorul, de legyen elég annyi, hogy vannak dolgok, amelyekről az idő múlásával sokkal könnyebb beszélni. 

Szóval komoly előkészületek előzték meg szüleim látogatását. Nagy eseménynek ígérkezett, és az is volt, hiszen két éve jártak nálunk utoljára, akkor még a bérleményben. Nem csoda hát , hogy az érkezésük előtti néhány napot nagyszabású takarítási mizéria jellemezte. Aztán eljött végre a hétfő délután, amikor a repülőtéri nagy forgatagban újra magamhoz ölelhettem tisztességben megőszült szüleimet. Otthon aztán sebtiben kicsomagoltak, kiosztották a hazai finomságokat és sok-sok meglepetést, majd asztalhoz ültünk. A kagyló sültkrumplival igen nagy sikert aratott, melyben nem kis szerepet játszott a tény, hogy autentikus belga módon fogyasztottuk, azaz kagylóházzal csípkedtük ki és nem villával piszkáltuk. Közben megbeszéltük a programot, hová megyünk, mit csinálunk, ki jön hozzánk és kihez megyünk mi vendégségbe. Az éjfélig tartó beszélgetés után, mindenki nyugodni tért, hogy reggel frissen és kipihenve vágjunk bele az előttünk álló 8 napba.

Nem akarom nyújtani, mint a rétestésztát, így legyen annyi elég, hogy alig 24 órával érkezésüket követően azon kaptam magam, hogy törött kezű anyámmal eszelősként száguldok a ringen a legközelebbi kórház felé, és azon agyalok, hogy miként adom elő a történteket franciául, abban az esetben ha nem találok angolul beszélő dokit. Már fejben megvan a basic orvosi vocab (3. szint 5. óra anyaga), de a szédülés az istennek nem akar eszembe jutni. Mindegy is, mert időközben megérkezünk a sürgősségi udvarára, így nincs több idő gondolkodni. A betegfelvételen anyámat átkeresztelik és innentől kezdve Josephineként szólítják a röntgenbe, amire 2 órát várunk, majd a kezelőbe ahonnan virágmintás gipszben távozik. Érthető, hogy nem tudnak mit kezdeni az apám keresztneve után álló né képzővel, de nem is baj, mert ez egy kicsit megmosolyogtat minket, végül már harsányan kacagunk Josephine-nel. Nem beszélünk a 187-es vérnyomásról, a elmozdult csuklóról és a letört csontdarabkáról. Nem, a kék-zöld ujjakat és az alkart sem említjük, de legfőképp nem esik szó a 1,5 dl érzéstelenítőről, amit apró dózisokban a kézfejébe nyomtak, hogy helyretegyék a csontot. Nem, én nem teszek neki szemrehányást, amiért nem ment bele a műtétbe, helyette inkább némán, szisszenés nélkül tűrte, hogy helyrerángassa a csuklóját az orvos. A fájdalomról csak az arcán legördülő könnycseppek árulkodtak. Nem, tényleg nem akarom őt még csak gondolatban sem bántani, épp eléggé ostorozza saját magát. Helyette inkább azzal nyugtatjuk egymást, hogy "lehetett volna rosszabb is", vagy a nagy kedvencem a: "valamiért ennek így kellett történnie".

És milyen igaza van. Tulalajdonképpen 8 majdnem felhőtlen napot töltöttünk együtt, azért majdnem, mert a törött lemezjátszóról még nem beszéltem. De nem is ez a lényeg, hanem, hogy olyan közel voltunk egymáshoz, mint talán a köldökzsinór elvágása óta még soha.