Nehéz másfél hetet tudhatok magam mögött, de büszke vagyok, mert a kitűzött feladatot, fél órával a határidő előtt abszolváltam, ami nem kis teljesítmény, ha figyelembe vesszük a demoralizáló körülményeket, ugyanis az ünnepre való tekintettel a hét első három napját a kollégák 75%-a kivette, így négyen flangáltunk az egyébként mindig zsúfol folyosón. Ma tehát 16:47-kor mindent eldobtam, kikapcsoltam a gépet és kellemes pihenést kívántam a főnökömnek. Mivel az idő egyre rövidült, az erőm pedig fogytán volt, úgy gondoltam bepattanok egy taxiba. Itt választási lehetőség nincs, a droszton legelől állóhoz kell beszállni. Nekem egy aprócska, mosolygós thai bácsi jutott. Úgy 20 másodperc után kezdtem feszengeni , mert kiderült, hogy erősen tikkel és szolid Parkinsonja van, így a kormány akkor is mozgott, amikor álló helyzetben voltunk. Az utazás egyetlen pillanata sem volt unalmas, mondanom sem kell, hogy azonnal felébredtem és buzgón imádkoztam, hogy hazaérjünk. Kb az út negyedénél beszélgetést kezdeményezett, de sajnos egy szavát sem értettem. Egy darabig azt hittem az anyanyelvén szól hozzám, de kiderült franciául beszél.  Váltottunk pár szót, én találomra válaszoltam a vélt kérdésre, majd hogy ne csináljak magamból nagyobb hülyét, mint amilyen vagyok előkaptam a mobilt és úgy tettem, mintha telefonálnék. A környékre érve eligazítottam, majd reszkető lábbakkal de iszonyatosan megkönnyebbülve kiszálltam a házunknál.

Tíz perccel később már a saját kocsinkban nyomtam a gázt, hogy még zárás előtt a boltba érjünk. Bevásároltunk, most pedig várjuk, hogy a környéken flangáló kiskölykök jöjjenek rémisztetni.