Úgy egy hete fogalmazódik a fejemben a nosztalgikus bejegyzés gyermekkorom top 10 filmsorozataival, de csak nem akar megszületni. Erre ma ér egy olyan filmélmény, amiről semmikép sem szabadna frissiben nyilatkozni, mert az ilyesminek ülepednie kell, letisztulni és jól megérni, de mégsem bírom ki, hogy ne legyek egy bejegyzés erejéig filmblog.
Édith Piaf hangját hallva azonnal sírfa fakadok, még akkor is, ha az élmény a lehető legkiegyensúlyozottabb és legboldogabb pillanatban ér. Az aprócska, veréb alkatú nő, aki a legenda szerint egy rue de belleville-i lámpaoszlop tövében látta meg a napvilágot 1915 dec 19-én és mindössze 48 évet élt, és akinek a hangja annyira összetéveszthetetlenül jellegzetes. Róla és az ő életéről szól a film. Ha rádiójáték lenne, akkor is hihetetlen élmények tartanám, de így hogy képek és Marion Cotillard káprázatos alakításával is párosul elmondhatatlan az érzés, amit generál. Nem akarok kitérni olyan apróságokra mint az időben rendszertelenül oda-vissza ugrálás, amely néha kicsit követhetetlenné teszi a történetet, mert ez teljesen mellékes. Még az is elnézhető , hogy a La vie en rose csak angolul hangzik el a filmben. A lényeg abban van/volt, ahogy az apró, törékeny és nagyon beteg test minden porcikájából árad a muzikalitás és tényleg elhiszi az ember, hogy Piaf belehalt volna, ha nem énekelhet. Egy interjúban a riporter kérdése, hogy összességében az élete mennyire volt boldog, vagy inkább boldogtalan, egyszerűn csak azt mondta: "Nekem tízszer annyi boldogság és tízszer annyi boldogtalanság jutott , mint másnak. Idén lenne 92 éves, ehelyett 44 éve halott, mégis képes volt néhány évtized alatt olyasmit hagyni maga után, amire másnak egy emberöltő sem elegendő. Szerintem kihagyhatatlan. Piaf címmel otthon ezekben a mozikban játszák.
