Még péntek este elintéztük a hétvégi bevásárlást hogy szombaton békében mehessünk az Ikeába. Akkor még nem tudtuk, hogy ezzel az úttal tartozunk a kis villás farkú gecónak , de később ez is nyilvánvalóvá vált. Vásárolni ugyanis nem akartunk, ellenben pecsétet szerettünk volna az áfa visszaigénylésünkre, tekintve, hogy a procedúra ötödik és egyben utolsó szakaszához érkeztünk. Ha már legoland, akkor onnan nem szokás üres kézzel távozni, így vettünk casche-po-t az új növényzet alá és egy rendkívül akciós árú széket, hogy teljessé tegyük a hálóban meghúzódó multimédia cornert. Említett áruházban külön pénztárak vannak a készpénzes és külön a kártyás fizetésre. Természetesen a belga vásárlóközönség szellemi kapacitásával számoltak a szakemberek is, így a fizetési módról a pénztárak fölött kifüggesztett, közel 2 négyzetméteres tábla tájékoztat. Arra az esetre ha ez nem volna elegendő, a pénztáros 5-10 percenként hangosan figyelmeztet minket, hogy érintett kasszánál mivel lehet fizetni. Mondanom sem kell, hogy ennek ellenére akad, aki már készíti elő az 50-est miközben a pénztár fölött baszottnagy hitelkártya virít. Egy ilyen állt előttünk is. 50 körüli hispanic asszony kétségbeesve néz a pénztárosra, aki rezzenéstelen arccal várja, hogy van-e kártya. Természetesen előkerül a falatnyi plasztik, Imelda végre kifizeti a számlát, miután közel 3 perces töprengés után sikerül felidéznie négyjegyű pin-kódját. Már majdnem tapsvihar tör ki a várakozók sorában, amikor az asszony a cuccokra pillantva rájön, hogy nem tudja mibe tenni azokat. Drámai pillanatok következnek, ugyanis amikor emberünk visszahelyezné a kártyát, hogy a 10 centes szütyőt azzal fizesse ki, a pénztárgépben kifogy a szalag. Újabb 3 perces technikai időkérés és máris mi következünk.
Utunk ezután az ügyfélszolgálathoz vezet, ahol a számlákat kell lepecsételtetni, ahhoz, hogy végre borítékba helyezhessem és elküldjem a megfelelő szervekhez, akik 15-20 munkanapon belül visszautalják az összeget pöti csonkítással, ugyanis 2-3 őrót levesznek jutaléként. Kisebb tételekre nem vettem igénybe, de a nappali berendezésének áfájából könnyedén megvehetjük a világítást és a függönyöket. 102-es sorszámunkkal már szinte a cédula leválasztása után szólítanak minket az 1-es számú pulthoz. Flamand területen vagyunk, úgyhogy az angol senkinek sem okoz gondot. Röviden summázom a történetem, mire a kislány közli, hogy nincs szükség pecsétre, simán feladhatom a papírokat és minden rendben. Miért is nem lep meg, hogy ismét a hozzá nem értő belga munkaerő áldozata vagyok? Hogyan lehetséges, hogy Nadia, aki az elmúlt 10 évben naponta 7,5 órát töltött hasonló estek kezelésével, nem tudta hogy az Ikeába nem kell visszamenni pecsétért bazze? Mindegy.
A parkolóba érve elszívunk pár cigit, Töki átvizsgálja az autó bal oldalát, ugyanis egy hatalmas szörnnyel úgy állt rám valaki, hogy az ajtót alig lehet kinyitni. Kisakkozom Shreket, mintha világ életemben ezt csináltam volna és pár perccel később máris én vagyok a gyűrű ura, szélső sávban békés 100-al. Nagyon figyelünk, hogy ne vétsem el a 12-es kijáratot, mert akkor megint a környező falvak rendőrösein kell érdeklődnöm, hogy hazataláljak. Felbukkan a szám és megjelenik a szaggatott vonal. Hátranézek, sehol semmi. Index ki és ekkor az eddig mögöttünk haladó opel 40-es Elvis imitátor sofőrje úgy dönt, hogy jobbról ő még megelőz minket. Ha nem rántom vissza a kormányt, akkor Töki oldalát elviszi. Természetesen kurva ideges lettem, mondtam is Tökinek, hogy a faluba érve az első kereszteződésnél kikapom a csávót és rendőrt hívok. Dudálok és villogok is neki rendesen, erőteljes karlengetés kíséretében, de aztán az uram megnyugtat, hogy nincs értelme az ilyen barmokkal. Szóval Elvis él és egy belga fasz testében kísért az autópályán.
