8 óra volt és a második szettben jártunk, volt néhány pont lemaradásunk, de nem behozhatatlan. És akkor Marie szervafogadása nem sikerült, de láttam, hogy még földet érés előtt van esélyem megcsípni a labdát. Még elértem alkarérintéssel, de a ragadós linóleumpadlón a lábaim nem követtek. És akkor éreztem azt a rettenetes fájdalmat, amit az erős, fémmerevítős térdvédőben nem szabadott volna éreznem. Meg sem történhetett volna, de mégis kiugrott a térdem. A másik csapatból ketten felsikoltottak, nekem könny szökött a szemembe majd nagy nehezen levonszoltam magam a pályáról. A finn és az olasz kolléga azonnal felajánlotta hogy játszana "gólya viszi a fiát", de én nem akartam kárt tenni bennük is. Elvesztettük, nem miattam, hanem mert egyszerűen jobb volt a másik csapat. J. kolléganő hazahozott, akkor még lábra tudtam állni, de két órával később már nem. Mentőt nem akartam hívni, mert akkor nem oda visznek ahova én szeretném. Megbeszéltük Tökivel, hogy reggel megyünk, de még küldetése van, mert nem akarom, hogy egy esetleges gipszelés során hozzákössön az anyag a serkenő lábszőrzethez.

Mindenesetre volt abban valami mérhetetlenül komikus, ahogy Töki térdelt előttem és borotválta a lábam...