Ma kemény napot tudhatok magam mögött. Délelőtt a főnöknő őszi turnéjának anyagát készítettük össze. Prezentáció, beszéd stb. Diktált. Ezzel még önmagában nem lett volna gond, de olyan angolsággal, hogy néha vissza kellett kérdeznem, mert egyetlen szavát sem értettem. Görög mackó is ellátott feladatokkal, hiszen ő is "koncertezni" indul, azt pedig nem lehet szótlanul. Szóval a napom nagy része azzal telt, hogy összehoztam nekik 32 oldal draftbeszédet. Ilyenkor pénteken 5-kor halálzónává változik az intézmény és csak a munkamániások illetve a pimaszul túlfizetettek maradnak. Én mindig tudtam hol a helyem, így 3/4 hatkor engedélyt kértem a távozásra, de felajánlottam, hogy hazahozom a melót. Azt hittem élni fognak a lehetőséggel, de csúnyán leszavaztak. Ezek szerint ez itt nem dívik, akkor viszont nem én leszek aki rászoktatja őket.

Rettenetesen lassan értem haza. Felnyomtam fáradt testemet a büdös, de muzsikaszótól hangos metróra, ahonnan két megálló után fuldokolva próbáltam menekülni, de nem engedett a tömeg. Tökéletes francia kiejtéssel azt mondtam: "Párrrdonn" és akkor nagy nehezen kinyitották az ajtót. A mozgólépcsőn araszolva azon gondolkodtam, hogy a hányingert vajon csak a súlyos, parfümmel keveredett hónaljszagok gerjesztették, vagy  hozzájárult a mellettem álló csadoros néni pukija is. Közben napvilágot láttam, és azonnal megcsapott a Quickből áradó égett olajszag. Mire a GB-be (helyi CBA) értem azt hittem még bevásárlás előtt szükségem lesz zacskóra. Megúsztam, mert a hűtőpultok között a sarki levegő helyrehozott. Megvettem a spenótos lasagne kellékeit, közben átlapoztam a sajtokat, szóltam az eladónak, hogy az egyik gauda egy merő penész, majd megragadtam egy parmezánt. Most pedig az istencsászár vacsi után itt pihegek. Ja és ma megtanultam, hogy a Marson bizony anorexiásnak számítok. Költözöm...