Ezt bebuktam. Barommód félreismertem valakit. Mit valakit! B-t. Ez most már teljesen egyértelmű. Nem haragszom, nem bánt a dolog, egyszerűen csak csalódtam. Benne, magamban, az emberismeretemben. Látva ezt a gyűlöletet elképzelhetetlennek tűnik, hogy valaha kedves volt hozzám. Bár így visszagondolva a kedves én voltam, ő csak viszonozta, amikor tudta. És megint mi ebből a tanulság? 1. Nem kell melóhelyen cimbizni. 2.Töki ezerszer jobban ismeri az embereket. Hiába kértem, hogy sorakoztasson fel érveket, ő csak annyit mondott, MEGÉRZÉS. Most már mindegy. Ez is hozzátartozik az élethez. Sosem állítottam, hogy könnyű engem elviselni. Konfrontálódtunk már néhányszor, de a nyugalom érdekében eddig mindig én közeledtem. Nem érdekel. Ezt a 13 napot úgy is kibírom, ha az égvilágon senki sem szól hozzám.

Bírnám végre, ha a szarszagon kívül mást is megéreznék egyszer.