Ma furcsa nosztalgia kerített hatalmába. Olyan emberek tekintetét látom magam előtt akiket már valamilyen formában régen elveszítettem. Eszembe jutott nagyanyám húslevesének illata, ami a vasárnapi ebédek előtt az egész lépcsőházat belengte. A kakaójának íze, amit mindig abban a helyes kis sárga, műanyag bögrében készített el. Az ölelése és a gondoskodása. Az a furcsa szomorúság ami élete végig ott ült az arcán, azért amiért hagyta, hogy létemet 3 évig az ismeretlenség homálya fedje. Tudta, hogy szeretem, hiszen mást nem is szerethettem úgy, mint az egyetlen általam ismert nagyszülőmet. Egyetlen volt Ő nekem és egyetlen voltam én is neki. Hiányzik. Csakúgy mint keresztapám, aki képes volt velem megértetni a matematikát, aki már ötven évesen is büszkén vállalta, hogy a saját fenekébe tud harapni, aki józanul és ittasan is úgy verte el a számítógépet sakkban, hogy a tv-n a tábla alsó és felső két sora nem látszott, aki a kémia pótvizsgám napján elindult "fel,fel a magasba". Szeretnék még egyszer, csak egyetlen egyszer beszélni velük. Ott akarok lenni Tündérrel a robbanás előtt, hogy elcipeljem onnan mielőtt teste elég. És azt akarom, hogy soha többé ne vegyen el tőlem sem az élet, sem más senkit és semmit. De leginkább azt akarom, hogy annak a szívsebésznek kedden helyén legyen a keze, az esze, és ne tartsa majd kevésnek a pénzt amit anyám csúsztat a zsebébe a műtétért. És úgy akarom apámat magamhoz ölelni, mint még talán soha.