Nem vagyok édesszájú. Sütök ünnepekre, kerti bulira, viccből a munkahelyemre és csak úgy Tökinek. De hetekig elvagyok anélkül, hogy áhítattal gondolnék habos sütikre, fagyira, vagy majszolható bon-bonokra. A fúziós konyhával is csak kísérletezgetek, mert az én képzett és a főzés terén keményvonalas konzervatív "uramnál" nehéz olyan ötleteket keresztül vinni , mint a fűszeres kecskesajttal és körtével töltött, mézes szalonnába göngyölt csirkemell, hogy csak egy kevésbé extrém szárnypróbálgatásomat említsem. Az más kérdés, hogy ha sikerül az első falatra rábírni, akkor a szemöldök ráncolás után, megjelenik az arcán az a kellemes mosoly, amitől még így közel két évtized után is ugyanazt érzem, mint amikor először láttam. Szóval a nyáltengeres részt félretéve be kell vallanom, hogy a határokat feszegető kísérletezést a konyhában többnyire kerülöm.

De a közelmúltban valami olyat tapasztaltam, amiről ostobaság, sőt egyenesen hülyeség lenne lemondani. Nyuszi, aki rengeteg témában jártasabb, mint én, elég sokszor tud nekem újat mutatni, de arra nem voltam felkészülve, hogy még itt, "hazai" (nem hiszem el, hogy ezt leírom) terepen is meglep. Hetekkel ezelőtt történt Antwerpenben, az "ikrek városában",  amikor a Rubens ház előtti kávézásból felkerekedtünk, hogy bevegyük a város többi részét. Nyuszinak szeme van az ilyesmihez, így alig pár száz méteres séta után megállt "csak egy ház előtt" és azt mondta: "Ide be kéne menni". Így lett, de amivel ott szemben találtuk magunkat, arra egyikünk sem volt igazán felkészülve. Dominique Persoone szentélyében, a The Chocolate Line-ban álltunk, ahol legalább százféle, különlegesebbnél különlegesebb bon-bon sorakozott előttünk. Nem, nem a klasszikusokra figyeltünk fel, annál is inkább mert olyan szinte nem volt. Ott álltak viszont hadrendben a hagymás, szalonnás, wasabis, szárított paradicsomos, teás, szivaros és kólás-robbanócukros kis kockák. A pasi egy zseni. Olyan érzékkel passzintotta össze az ízeket, hogy abban hiba nincs. Nem lehet visszaadni az élményt, kóstolni kell és akkor feltétel nélkül elhiszed, amit az alkotó állít: Chocolate, made with love...

Nem vagyok édesszájú. Sütök ünnepekre, kerti bulira, viccből a munkahelyemre és csak úgy Tökinek. De hetekig elvagyok anélkül, hogy áhítattal gondolnék habos sütikre, fagyira, vagy majszolható bon-bonokra. A fúziós konyhával is csak kísérletezgetek, mert az én képzett és a főzés terén keményvonalas konzervatív "uramnál" nehéz olyan ötleteket keresztül vinni , mint a fűszeres kecskesajttal és körtével töltött, mézes szalonnába göngyölt csirkemell, hogy csak egy kevésbé extrém szárnypróbálgatásomat említsem. Az más kérdés, hogy ha sikerül az első falatra rábírni, akkor a szemöldök ráncolás után, megjelenik az arcán az a kellemes mosoly, amitől még így közel két évtized után is ugyanazt érzem, mint amikor először láttam. Szóval a nyáltengeres részt félretéve be kell vallanom, hogy a határokat feszegető kísérletezést a konyhában többnyire kerülöm.

De a közelmúltban valami olyat tapasztaltam, amiről ostobaság, sőt egyenesen hülyeség lenne lemondani. Nyuszi, aki rengeteg témában jártasabb, mint én, elég sokszor tud nekem újat mutatni, de arra nem voltam felkészülve, hogy még itt, "hazai" (nem hiszem el, hogy ezt leírom) terepen is meglep. Hetekkel ezelőtt történt Antwerpenben, az "ikrek városában",  amikor a Rubens ház előtti kávézásból felkerekedtünk, hogy bevegyük a város többi részét. Nyuszinak szeme van az ilyesmihez, így alig pár száz méteres séta után megállt "csak egy ház előtt" és azt mondta: "Ide be kéne menni". Így lett, de amivel ott szemben találtuk magunkat, arra egyikünk sem volt igazán felkészülve. Dominique Persoone szentélyében, a The Chocolate Line-ban álltunk, ahol legalább százféle, különlegesebbnél különlegesebb bon-bon sorakozott előttünk. Nem, nem a klasszikusokra figyeltünk fel, annál is inkább mert olyan szinte nem volt. Ott álltak viszont hadrendben a hagymás, szalonnás, wasabis, szárított paradicsomos, teás, szivaros és kólás-robbanócukros kis kockák. A pasi egy zseni. Olyan érzékkel passzintotta össze az ízeket, hogy abban hiba nincs. Nem lehet visszaadni az élményt, kóstolni kell és akkor feltétel nélkül elhiszed, amit az alkotó állít: Chocolate, made with love...

Azt a helyzetet ismerjük, amikor van a nagykutya. Ő kedvesen mindent megígér, aztán jön a farok, aki a nagykutyát csóválja és majdnem mindent visszavon, viszont azért cserébe még követelményeket is támaszt. Még 3 nap és a mókusok előtt végzem...

Mintha tegnap lett volna, pedig már hat éve. Elképesztő, hogy az idő mindenhol ilyen baromi gyorsan telik. Az otthoni raktár még mindig tele dobozokkal, de annyi a különbség, hogy közben itt is lettek tárgyak, sok száz könyv és lett otthon. Az érzés, ami akkor ébredt bennem, amikor az életünket csomagoltam, most is könnyedén felidézhető, csakúgy mint Roló tanácstalan arca, amint a boltívet támasztja és nézi, ahogy a dobozokat feliratozom. Néha én magam sem hiszem el, hogy mennyi erőt adott annak a két aprónak a tartalma, amin ez állt: "VISSZÜK"...

Most kérem szépen világpremier következik. Bár nem kértem az alkotók hozzájárulását, hiszem, hogy nem lesz belőle probléma, mert talán tudják, hogy rosszkedv, melankólia és égető honvágy esetén  mennyit segít a rajzos üzenetük, amit "világgámenésünk alkalmából" készítettek.

Tudom, hogy elsőre kicsit úgy hangzik, mint egy suspense címe, de tulajdonképpen nem baj, mert az események, amelyek alapjában rengették meg a macskák utca lakóinak egymásba vetett bizalmát, valójában tényleg rejtélyesek.

A Natis család, már egy ideje nem él a házban, így a kutyáink is kevésbé zavarják őket, valamint a kert is biztonságban van tőlük. Madame Natist azonban gyakran látni itt, ugyanis a garázsukban jelentős mennyiségű holmit halmozott fel, amelyekből olykor szüksége van egy-egy darabra.

Nálunk sosem csengetnek. Vagy a kerten át jön a vendég, vagy egyből a bejárati ajtón kopog. Éppen ezért, ha megszólal a kapucsengő, akkor sorshúzással döntjük el, hogy ki áldozza fel magát. Szerdán este én húztam a rövidebbet, de a lehetőségeket mérlegelve (vagy Jehova tanúk, vagy a tokmodell) végül nagyon megörültem, hogy csak Mme Natis az. Tekintete kicsit vizenyős és rendkívül szomorú volt én pedig készen álltam valami rettenetesen megrázó hír feldolgozására. Nem habozott, azonnal nekem szegezte a kérdést.

- Nem láttál a fűnyíró mellett 2 fehér dobozt? A Donaldson kollekcióm volt benne, dobozonként 50 felső.
Első körben két dolog fut át az agyamon. Az egyik, hogy van-e nekem akár csak fele annyi felsőm, a másik, hogy ki a faszom az a Donaldson? Utóbbinak hangot is adok.
-Donaldson?
-Igen, nagyon drága holmi, le akartam tenni a garázsba dobozokban, de nem volt nálam a kulcsom, így betettem ide a kis raktárba, a villanyórák alá.
- Sajnos nem láttam, de talán Széppár néni egy reorganizálás közben áthelyezte valami biztonságosabb helyre, nem lehet? Nézzük meg a kazán körül.
- Nem -mondta lemondóan, már kérdeztem Evelyne-t, de nem látta.
Ebben a mondatában egyetlen értékes információ volt, mégpedig Széppár néni keresztneve. Morzsolgattam volna még fejben egy kicsit, de tovább kellett lendülnünk a beszélgetés ezen szakaszán.
- Szóval Donaldson, ne haragudjon, de nem ismerem.
- Dehogynem, Mikéj, az egér par example.
Ekkor esett le nekem, hogy valójában egy jelentős Disney kollekció veszett oda.
- Áh, már értem, Disney figurák! De sajnos így sem tudom. A többieket a házban már kérdezte?
- Nem, 40 éve élek itt, de sosem vittek még el innen semmit, viszont most felcsöngetek De Mulder-hez - és már nyomja is a kapucsengőt könyörtelenül.

Én ezen a ponton ismét kifejezem mély sajnálatomat az őt ért veszteség miatt és elképzelem De Mulder néni arcát, amint nekiszegezik a kérdést. Nehezen tudom elhinni,  hogy a tisztességben megőszült, 60-as butch esetleg S-es blúzokban feszül a tükör előtt miközben elégedetten simítja végig a mellkasára hímzett Miki egeret, majd békés pillantással nyugtázza, hogy még 99 hasonlót kell felpróbálnia. Nonszansz....

Első bálozók vagyunk J. otthonában, ahová még bőven az előkészületi fázisban érkeztünk. A tüzet megraktam, lassan izzani kezd a parázs is. K. a széken ül, miközben a két négylábú, ártatlan bocitekintettel figyeli. Talán cipőfűző-kezdemény is megindul a szájuk szélén, de csak mert az asztalon már ott hevernek a grillezéshez előkészített húsok.

- Lehet, hogy mégsem volt olyan jó ötlet a kutyákat is hozni.

Nem válaszolok, mert bár ő nem érzi és talán nem is azzal a szándékkal mondta, de a felvetés nem esik jól. Egy szó nélkül a kert végébe parancsolom a kutyákat és visszaállok a grill mellé, hogy a többi vendég érkezésére már készen legyen valami.

- Úgy tedd a húsokat, hogy a nyers ne érjen azokhoz, amik már sülnek egy ideje.

Egyetlen szó nélkül átrendezem a rostlapot a kívánalmak szerint és folytatjuk tovább a beszélgetést. Nem szólok. Minek is tenném?

Telik az idő, a házigazda közben befut arról az útjáról, amellyel talán az ördögnek tartozott. Elégedett boldogsággal konstatálja, hogy távollétében jól haladtunk és háláját hideg koktélokkal fejezi ki. Lelkesen, hatalmas tüdővel fújja a briketteket, amik azonnal izzani kezdenek, így jöhet a következő adag.

- Nem azért mondom, de más villát kellene használni a tarja és mást a csirkemell forgatásához.
Eddig bírom és nem tovább.
- Lehet, hogy nem tűnt fel, de az elmúlt fél órában háromszor bántottál meg. A kutyák jövetelét a házigazda már a meghívóban lehetővé tette és mi éltünk vele. És az isten szerelmére, ez egy kerti buli, nem igényel HACCP ellenőrzést! De tudod mit? Én kiszálltam, ott vannak a villák, a csipeszek és a húsok, úgysem jó, ahogy csinálom. Csináld te!
- Jaj, most ezen miért kell megharagudni?
- Tévedsz, nem haragszom. Rosszul esik.
J. kétségbeesve próbál békíteni. Odajön, megpuszilgat. Látja, hogy a végét járom.

A mosdó előterében aztán kibőgöm magam, majd felhívom Tökit, hogy megtudakoljam merre járnak. Eljátszom a gondolattal, hogy mire odaér összepakolom a kutyákat és indulásra kész leszek, de végül eldöntöm nem hagyom, hogy bármi tönkretegye az estét. Különösen nem J. estéjét.

Éjfélkor aztán kiderül, amit már mind évek óta tudunk. Azaz, hogy az ESC nem szól másról, mint hogy ki kinek a seggében van benne. No meg a jószomszédi viszonyról. Ismét tudatosul, hogy minket minden szomszéd utál és csak a finn-magyar nyelvrokonság az, amelyre alapozhatunk...

Első bálozók vagyunk J. otthonában, ahová még bőven az előkészületi fázisban érkeztünk. A tüzet megraktam, lassan izzani kezd a parázs is. K. a széken ül, miközben a két négylábú, ártatlan bocitekintettel figyeli. Talán cipőfűző-kezdemény is megindul a szájuk szélén, de csak mert az asztalon már ott hevernek a grillezéshez előkészített húsok.

- Lehet, hogy mégsem volt olyan jó ötlet a kutyákat is hozni.

Nem válaszolok, mert bár ő nem érzi és talán nem is azzal a szándékkal mondta, de a felvetés nem esik jól. Egy szó nélkül a kert végébe parancsolom a kutyákat és visszaállok a grill mellé, hogy a többi vendég érkezésére már készen legyen valami.

- Úgy tedd a húsokat, hogy a nyers, ne érjen azokhoz, amik már sülnek egy ideje.

Egyetlen szó nélkül átrendezem a rostlapot a kívánalmak szerint és folytatjuk tovább a beszélgetést. Nem szólok. Minek is tenném?

Telik az idő, a házigazda közben befut arról az útjáról, amellyel talán az ördögnek tartozott. Elégedett boldogsággal konstatálja, hogy távollétében jól haladtunk és háláját hideg koktélokkal fejezi ki. Lelkesen, hatalmas tüdővel fújja a briketteket, amik azonnal izzani kezdenek, így jöhet a következő adag.

- Nem azért mondom, de más villát kellene használni a tarja és mást a csirkemell forgatásához.
Eddig bírom és nem tovább.
- Lehet, hogy nem tűnt fel, de az elmúlt fél órában háromszor bántottál meg. A kutyák jövetelét a házigazda már a meghívóban lehetővé tette és mi éltünk vele. És az isten szerelmére, ez egy kerti buli, nem igényel HACCP ellenőrzést! De tudod mit? Én kiszálltam, ott vannak a villák, a csipeszek és a húsok, úgysem jó, ahogy csinálom. Csináld te!
- Jaj, most ezen miért kell megharagudni?
- Tévedsz, nem haragszom. Rosszul esik.
J. kétségbeesve próbál békíteni. Odajön, megpuszilgat. Látja, hogy a végét járom.

A mosdó előterében aztán kibőgöm magam, majd felhívom Tökit, hogy megtudakoljam merre járnak. Eljátszom a gondolattal, hogy mire odaér összepakolom a kutyákat és indulásra kész leszek, de végül eldöntöm nem hagyom, hogy bármi tönkretegye az estét. Különösen nem J. estéjét.

Éjfélkor aztán kiderül, amit már mind évek óta tudunk. Azaz, hogy az ESC nem szól másról, mint hogy ki kinek a seggében van benne. No meg a jószomszédi viszonyról. Ismét tudatosul, hogy minket minden szomszéd utál és csak a finn-magyar nyelvrokonság az, amelyre alapozhatunk...

Vajon hol kezdjem? Kezdjem-e egyáltalán? Ha igen, akkor mivel? A belga rendszámú, rogyásig pakolt, felettébb gyanús kocsinkkal, amit kétszer szedett szét a germán rendőrség hazaútban? Egyszer polizei felirattal, egyszer pedig civilben, alig 4 órás különbséggel.

Folytassam azzal, hogy baromi röhejes éjjel kettőkor a kocsi melletti motozás és csak kicsit ciki, amikor a tamponos doboz tartalmát, tüzetes vizsgálat után a tenyerembe borítja a hatóság? Nem, nem itattam át egyiket sem amfetamin származékkal, viszont nagyon meglepett, hogy sem a pótkereket, sem a csomagtartót nem nézték meg, de még a kalaptartó fölé lógatott, bólogatós kutyát helyettesítő Mazsolát sem hasították fel. Hol van itt a híres német precizitás? Mégsem voltunk elég gyanúsak? A holland rendszám vajon nagyobb figyelmet érdemel?

Mindegy. Hazértünk, otthon voltunk. Szokásos minta: szerettek, nagyon szerettek, nagyon nem szerettek. Cserébe szerettünk, nagyon szerettünk és feleslegesen bocsánatot kértünk azoktól, akik nagyon nem szerettek. De aztán már bocsánatot sem... Akadt, aki ráért, akadt, aki nem. Volt olyan, akinek ráértünk és olyan is, akinek nem.

Aztán visszaútban jött megint a német csapás. Mit jött!? Egyenesen fúródott, méghozzá a bőröm alá, de Soledad doktornő szerencsére minden rutitnt nélkülözve, fél liter éter használatával végül eltávolította. Most megy a malmozás, hogy lesz-e gabonakör a csípés körül. Lyme is in the air...

Hát nem jobb az, ha ilyesmi inkább a rendszerben ragad?