Az a helyzet, hogy a látszat ellenére nem feltétlenül és minden áron a reprodukcióképes és képtelen társadalom kikarikírozása a célom. Mindössze nem a szokásos és már olyan jól ismert nyomorgással próbálom megélni a történetem, hanem keresve a bright sideot, még akkor is, ha sok esetben elég nehezen , vagy egyáltalán nem találom. Kerestem épp ma is, amikor az Emberi Erőforrások Minisztériumában sikerült végre telefonvégre kapnom azt a szaktekintélyt, aki után több, mint egy hete kutattam. Azt gondolom, hogy mindenkiben él egy kép a közigazgatásban dolgozókról, amit cáfolni nem, de megerősíteni annál inkább tudok. Hosszas körkapcsolás és Beethoven-összes meghallgatása után a főosztályvezető titkárságán kötöttem ki és illedelmesen kértem felvilágosítást a külföldre történő örökbefogadás hogyanjairól. Hang alapján nem tudok és nem is szeretnék ítélkezni, de a hölgy vagy akkor ébredt egy áttivornyázott hétvége után, vagy strokeból felépülve most tanul újra beszélni. Egyéb magyarázatot nem tudok elképzelni ugyanis a sorozatosan összeakadó nyelvére, a hanghordozására és a mondatszerkesztésére.

Vázoltam a helyzetet, hogy magyar állampolgárként, tartósan külföldön szolgálatot teljesítő, stabil anyagi háttérrel rendelkező, eddig reprodukcióképtelen, bájos, a 30-as évei vége felé járó házaspár vagyunk és mint megannyi hasonló cipőben járó társunk, "előre gyártott", hazai gyermekről áhítozunk. Érezhető volt, hogy milőtt inni kezdett és/vagy strokeot kapott, bevágta az összes ide vonatkozó jogszabályt, mert azonnal jött a hágai nemzetközi egyezménnyel, melynek értelmében a helyi hatóságokkal kell felvennünk a kapcsolatot és megindítani az örökbefogadást. Magyar állampolgásrágunkból eredő előnyünk mindösszesen annyi a többi külföldivel szemben, hogy -és innen idézem: "jó eséllyel kaphatnak egy három körüli romát". Ennyi. Három körüli roma. Elszámoltam háromig és csak azért nem kétmillióig, mert annyi időnk nem volt, majd cizelláltan visszakérdeztem: Tessék ? Szóról szóra megismételte az előbb hallottakat. Majd amikor hangomban csalódottság mutatkozott, a hölgy minden együttérzést nélkülözve rákontrázott és közölte, hogy ha a fenti opció nem jó, akkor "ott vannak még a három év fölötti betegek is, mondjuk egy down-os, vagy más fogyatékkal élők".

Erre már igazán nem tudtam mit mondani, így megköszöntem az értékes felvilágosítást, majd a paráztatás kedvéért és persze emlékeztetőül megkérdeztem a kedves nevét ismét, amely a bemutatkozás óta nem változott. Ő is és én is jól emlékeztünk. Esetében ez meglepő volt...

Most persze nem a karjait tanácstalanul széttáró, celeb nőgyógyász szakvéleményére gondolok, hanem azokra a körülményekre és társadalmi elvárásokra amelyek fényében korodhoz képest visszamaradottnak minősülsz. Nem kedvelem a listázást, de talán pontokba szedve áttekinhetőbb, hogy mire is gondolok. Ha a felsoroltak közül, minimum három telitalálat, akkor automatikus a tagfelvétel.

1. Közvetlen baráti körödben -feltételezve, hogy saját korosztályodban keresed a társaságod- téged kivéve már mindenki gondoskodott pazar génkészlete egy jelentős részének átörökítéséről, büfiztetett már minimum egy ex-pocaklakót és jelenleg is azon vekeng, hogy a csöppség kiváló képességeit figyelembe véve, vajon majd a Montessori, vagy a Waldorf módszer bizonyul-e majd célravezetőbbnek. De persze jó nekd, hisz ilyen gondokkal nem kell szembenézned...

2. Az ötéves érettségi találkozó óta kerülsz minden jelentősebb iskolai összejövetelt,mert már baromira unod, hogy az összes létező platformon meg kell magyaráznod, hogy nem csúcsra járatott karriered miatt várat magára a családalapítás.

3. Ugyancsak kerülöd a játszóterek, bölcsődék, óvodák és minden olyan hely környékét, ahol nagy arányban fordulhatnak elő cuki törpék.

4. Ha a társaságban új jövevényt várnak és te örülsz, tényleg és "szívbőligazán", minden nyomorodon felülkerekedve, akkor a vigasztaló szavak sem maradnak el. "Nyugi, nektek is össze fog jönni, csak ne görcsöljetek rá". Ilyenkor kiül az arcodra a köszönetnyilvánítás összes jele és összeszorított fogsorral bólogatsz, mielőtt a tehetetlen dühtől felrobbannál.

5. Ugynezen barátaid felfedezik a benned rejlő lehetpséget, a potenciális babbysittert és kikapcsolódásra vágyva örömmel bízzák rád gyermeküket, mondván "legalább gyakorolsz". Közben nem is sejtik, hogy már mérhetetlen a gyakorlatod és örömmel praktizálnál élesben.

6. Azok, akiket (hadd tudja meg ország-világ az én szenvedésem) a folyamatban bizalmadba avattál és azok is, akik maguktól jöttek rá, nem átallanak alternatív módszerekkel, csodákkal és a kama szutra ide vonatkozó passzusaival foglalkozó értekezésekkel televágni a mailboxodat egy vanmégreményes, látod-nekik-is-sikerült smiley kiséretében.

7. Anyád, aki egyébként minden egyes sikertelen próbálkozásod után támogatásáról biztosít, egyetlen családi összejövetelen sem felejti el megemlíteni, mennyire szeretne már nagymama lenni, hisz benne van már ő is a korban. Egykéknek ez nehezített pálya.

8. A patikus, látva a hónapról hónapra megújuló vásálókedved, törzskártyát ajánl és felhívja a figyemed az új, nagyobb érzékenységű és kurvadrága tesztekre.

9. A születésnapok és jelentős családi események mellett, a naptáradban helyet kaptak a termékeny napok.

10. Ha a természet valamilyen fura fintora miatt mégis kétnapos késésben vagy, akkor lázas gyermekszoba-tervezésbe kezdesz, disney rugival szemezel a boltban és vérremenő vitába keveredsz jobbik feleddel, mert nem hajlandó tudomásul venni, hogy az Imola mennyire nem passzol a vezetáknevéhez.

És végül a + 1 , mert a nélkül semmi értelme az egésznek. Ha véletlenül, nagy magányod megszűnik és kiderül egy barátodról, hogy haonló cipőben jár, akkor mindenképp nyomorogjatok együt, erősítve ezzel magatokban az elidegenedés érzetét. Éltejek meg minden betétben töltött hónapot és sajnáljátok egymást. És előbb, vagy utóbb rá fogtok jönni, hogy ez mekkora baromság.

Ebben az egészben az a vicc, hogy nem vicc. Hát ezért a szike. Mert nem hormonkezelés kell ide, hanem agyműtét!

Sokadik eredménytelen próbálkozás után ma úgy döntöttem, hogy a rinya időszaknak vége és elsősorban  a magam szórakoztatására összeállítom a Boldog Meddőség kézikönyvét. Nem, még nem ment el teljesen az eszem és ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a tény, hogy ilyesmi megfogalmazódott bennem. Annyi minden mással békében tudok együtt élni, miért pont ezt esik nehezemre elfogadni? Viszont ha ennek az a számomra egyetlen járhatónak tűnő útja, hogy virtuális agyműtétet hajtok végre magamon, akkor legyen. Remélem, hogy a végére érve olyan leszek, mint egy tehermentes ingatlan. Minden örökös álma...

A barátságos és enyhe télhez szokott belga népeket és a megtűrt emigrációt is paralizálta a hirtelen beállt zima. Tegnap, amikor hosszan-tartó betegségem egy utolsónak vélt napján talpig bebugyolálva, Amundsen menetfelszerelését megszégyenítő outfitben, kezemben egy kávés papírpohárral megálltam az irodában, a cipő nélkül topogó főnököm, hangjában leplezetlen számonkéréssel szegezte nekem a kérdést, hogy miért nincs kesztyűm. Bár a helyzet felkínálta, én mégsem vágtam neki vissza azzal, hogy én bármikor megmagyarázom a kesztyűtlenség okát, de hogy rajta miért nincs cipő az sokkal talányosabb. Szerencsére megérezte, hogy előnyben vagyok, így azonnal hozzátette, hogy ő bizony az időjárásra való tekintettel mindenből kettőt vett fel, így most egy-egy átmenetileg fölöslegessé vált darabtól készül megszabadulni. Nem firtattam tovább, mert a felbucskázó kacaj miatt így is az asztalon végezte a reggeli koffein adagom egy része. És hogy őszinte legyek, még most sem megy ki a fejemből a kék-sárga csíkos zokni látványa, csakúgy mint a biciklin ülő, sudár tartását nem kis mértékben az erőteljes mínusznak köszönhető Széppár nénié, aki a hajnali sötétségben épp a piacra teker, nyomában a Michelin babára emlékeztető Daniellel. Tél van, és ezt a konyhában defrost üzemmódban lábadozó muskátlis-ládák is igazolják...

Az a helyzet, hogy elméletileg mindig van értelme reménykedni, de amikor az év is jól, sőt pazarul indul, akkor ott állsz megfürödve, hogy ezt most ér-e elhinni, vagy sem. Én Mi persze annyira elhittük, hogy képzeletben újabb tízezer lépést tettünk meg és tetszett. Ha pedig az első tétova lépést megtetted, akkor már könnyebben rakosgatod egyik lábad a másik után. Úgy meg talán még könnyebb, ha közben fogják a kezed és tudod, hogy sosem engedik el...

Az év másik nagy meglepetése pedig az, hogy Széppárnéni utolsóként listázott minket a fogyasztási listán. Már semmi sem a régi. Talán az új ablakoknak és a még újabb kazánnak köszönhetően, mert azt nem hinném, hogy belgásodunk.

Töki a múlt héten valamelyik éjjel, néhány órával a békésen elfogyasztott vacsora után, ismételten megéhezett.  Ilyenkor az abdominális beslő kényszernek engedelmeskedve enni szokott, mert különben a nélkülözés estében totális insomniához vezethet. Most sem volt ezt másként, de ahelyett , hogy néhány falattal csillapította volna az éhségét, komoly konyhai műveletekbe kezdett, amelyek elengedhetetlenek a crocq monsieur aka. french toast elkészítése során. Elővette tehát a szendvics-sütőt és bedugta a konyhapult fölött erre a célra kialakított konnektorba és tulajdonképpen ugyanezzel a mozdulattal zárta is az áramkört a lakásban. A jelenség semmi esetre sem volt apokaliptikus, sőt  a hirtelen kerekedett sötétség, a zümmögő gépek azonnali leállása és a csendesnek egyáltalán nem mondható durranás után békésen füstölgő szendvics-sütő generált némi helyzetkomikumot. Töki egyébként nem pánikolós típus, de most mégis nekem kellett a kezembe vennem az irányítást , meg az adventi koszorú gyertyáját, hogy kisétáljak az előszoba falába rejtett kis beugróig, ahol a biztosítékok vannak. Behatolás után meglepetten konstatáltam, hogy mind a megfelelő pozícióban áll és a hiba nem ott, hanem a központi kapcsolónál lesz, ami abban az aprócska kis likban van, ahonnan Mme Natis híres Donaldson-kollekciója még a tavasszal eltűnt. Mondtam is Tökinek, hogy:

-Szerintem kint baszta le, de megnézem.

-Ok, de csak óvatosan!

-Veszélyesen nézni csak rád tudok, de a főkapcsolóra teljesen ártalmatlan vagyok - és már kapcsoltam is felső állásba a gombot a mérőórán, hogy újra nappali fény járhassa át a lakást, de ahogy épp visszaültem volna a gép elé, megint elsötétült minden, viszont ez alkalommal már az utcán is, sőt az egész blokkban. A legközelebbi látható fények a szomszédos faluból jöttek, nálunk viszont vaksötét volt.

-Te is úgy gondolod, hogy ez miattunk van ? Úgy értem, miattad?

-Szerinted hazavágtuk BSA északnyugati blokkjának áramellátását?

-Látok némi összefüggést. De várjuk meg amíg felbukkannak az electrabel, a kormány és a titkosszolgálat emberei. A Nato gépeket nem érzem indokoltnak, de semmi sem kizárt.

-Gondolod, hogy a számítógépes megfigyelő rendszeren érzékelték, hogy hirtelen 220 helyett egy laza 380 szaladt át a szendvics-sütőn és most újraindítja magát a rendszer?

-Mondjuk el tudom képzelni, hogy az éjszakai ügyeletet ellátó Jean-Pierre Del Court épp a felesége által csomagolt szendvicsét mártogatta a porból készült levesbe (így szokás), amikor pálcikaemberként feltűntél a monitoron, majd hirtelen végigégetted a vezetékeket a kerület ezen felében.

- Csak nem?

- Az a baj, hogy mindezt nem egy szombat kora este követtük el, amikor mindenki full gázon járatja a háztartási gépeket és égeti a villanyt. Így hajnali fél 3-kor kevésbé látványos, mert nagy valószínűséggel már csak mi vagyunk ébren.

-Viszont most, hogy végre visszajött az áram, csak ennék valamit, már az ijedtség miatt is. Bedugnád a pirítós sütőt? Én most kicsit tartok az ilyesmitől...

2004-ben kezdetem. Nem is tudom mit reméltem?! Idővel talán olvasótábort, népszerűséget, vagy csak egyszerűen egy helyet, ahol kiadhatom magamból a jót és a rosszat is.  Mindenből akadt egy kicsi, így elégedetlenkedni semmi okom. 

Hét év. Ebből 6 és fél egy olyan országban, ahol egy kamionnak is elegendő helyre négyből áll be egy Smart, ahol egyidejűleg vízszintesen és függőlegesen is bír esni az eső és ahol Széppár néni szemét levelekkel zaklat. Az 'ahol' utáni részt még tudnám milló képpen folytatni, de nem teszem, mert olyan közhelyeket lehetne csak felsorakoztatni, amikről az elmúlt években már többnyire megemlékeztem... 

Itt a kukások is későn kelnek, de volt már rá precedens, hogy talpig éjjeli sátorlapban nyomtam sprintet a bejárati ajtótól a sarokig, ahol szépen sorakoztak a Széppár néni, aka. Evelyn által már átvizsgált és aprúvált zsákok. Csütörtökön reggel viszont a BSA-ban szolgálatot teljesítő láthatósági mellényesek olyan munkakedvvel ébredtek, hogy már csak integetni tudtam nekik a villa Monte Carlo ajtajából. Ott álltam a szakadó esőben a zsákkal és végül arra jutottam, hogy elhelyezem a ház mögötti részen, ahol egyébként is szoktuk az elvitel napját megelőző este és bőszen mantrázni kezdem, hogy "nem, biztos nem szaggatják majd szét a macskák hétfőig". Pedig de. Este mikor hazaértem, Evelyn kézírásával egy note-ot találtam a postaládák fölötti tükörre ragasztva. "Nézd meg a zsákot, amit ma reggel a kukások távozása után tettél ki"(ezt nem hiszem el, a függöny mögül figyelt, csak innen tudhatja, hogy én voltam, de akkor mi a szarért nem a postaládánkba dobja, minek a kipellengérezés?) Pszichológiai hadviselés-gondoltam,  teszteli, hogy tökörbe tudok-e nézni a levél olvasása után. Először az jutott eszembe, hogy szembeköpöm magam és akkor majd a mirroir takarítása közben láthatja, hogy nem tudtam elszámolni a lelkiismeretemmel, de végül csak letéptem a levelet és döhösen kitrappoltam a zsákért, amit egy másikba tuszkoltam és egy laza lendítéssel bebasztam a kertbe, egyenesen a bokrok tövébe, ahova mint később megtudtam az éj leple alatt Evelyn muskátlijait fújta a tomboló szél. Zsigerből álltam bosszút, pedig nem akartam de hogy mentsem a menthetőt visszarendeztem a botanikus kertet és diszkréten elhelyeztem a postaládákon ezzel a levéllel. "Nézd meg mi lesz a vége, ha az erkélyen telelteted a virágoskertet és jön a vihar! Akkor már inkább a macskák..."