Az a helyzet, hogy a látszat ellenére nem feltétlenül és minden áron a reprodukcióképes és képtelen társadalom kikarikírozása a célom. Mindössze nem a szokásos és már olyan jól ismert nyomorgással próbálom megélni a történetem, hanem keresve a bright sideot, még akkor is, ha sok esetben elég nehezen , vagy egyáltalán nem találom. Kerestem épp ma is, amikor az Emberi Erőforrások Minisztériumában sikerült végre telefonvégre kapnom azt a szaktekintélyt, aki után több, mint egy hete kutattam. Azt gondolom, hogy mindenkiben él egy kép a közigazgatásban dolgozókról, amit cáfolni nem, de megerősíteni annál inkább tudok. Hosszas körkapcsolás és Beethoven-összes meghallgatása után a főosztályvezető titkárságán kötöttem ki és illedelmesen kértem felvilágosítást a külföldre történő örökbefogadás hogyanjairól. Hang alapján nem tudok és nem is szeretnék ítélkezni, de a hölgy vagy akkor ébredt egy áttivornyázott hétvége után, vagy strokeból felépülve most tanul újra beszélni. Egyéb magyarázatot nem tudok elképzelni ugyanis a sorozatosan összeakadó nyelvére, a hanghordozására és a mondatszerkesztésére.

Vázoltam a helyzetet, hogy magyar állampolgárként, tartósan külföldön szolgálatot teljesítő, stabil anyagi háttérrel rendelkező, eddig reprodukcióképtelen, bájos, a 30-as évei vége felé járó házaspár vagyunk és mint megannyi hasonló cipőben járó társunk, "előre gyártott", hazai gyermekről áhítozunk. Érezhető volt, hogy milőtt inni kezdett és/vagy strokeot kapott, bevágta az összes ide vonatkozó jogszabályt, mert azonnal jött a hágai nemzetközi egyezménnyel, melynek értelmében a helyi hatóságokkal kell felvennünk a kapcsolatot és megindítani az örökbefogadást. Magyar állampolgásrágunkból eredő előnyünk mindösszesen annyi a többi külföldivel szemben, hogy -és innen idézem: "jó eséllyel kaphatnak egy három körüli romát". Ennyi. Három körüli roma. Elszámoltam háromig és csak azért nem kétmillióig, mert annyi időnk nem volt, majd cizelláltan visszakérdeztem: Tessék ? Szóról szóra megismételte az előbb hallottakat. Majd amikor hangomban csalódottság mutatkozott, a hölgy minden együttérzést nélkülözve rákontrázott és közölte, hogy ha a fenti opció nem jó, akkor "ott vannak még a három év fölötti betegek is, mondjuk egy down-os, vagy más fogyatékkal élők".

Erre már igazán nem tudtam mit mondani, így megköszöntem az értékes felvilágosítást, majd a paráztatás kedvéért és persze emlékeztetőül megkérdeztem a kedves nevét ismét, amely a bemutatkozás óta nem változott. Ő is és én is jól emlékeztünk. Esetében ez meglepő volt...