Tisztán emlékszem a napra, amikor Töki, a második közös karácsonyunkra kapott philips music centerre rákötötte az A-hitelből vásárolt Tannoy M3-as hangfalakat. Utólag visszagondolva ez viccesen hangzik, de ez volt mindennek a kezdete. Ekkor kezdtem megérteni, hogy a zenét lehet "hallgatni" is.  Szép sorban lett erősítő, cd lejátszó, előerősítő és mérhetetlenül sok kábel. No meg persze majdnem tökéletes hangzás. Mert amit a hifista felesége szinte elsőként tanul meg, az az, hogy a hangzás sosem lesz tökéletes. Nincs berendezés, ami mindenfajta zenei stílust hibátlan minőségben tudna visszaadni.Mindig lehet és kell is feljebb lépni.

Fél éve, amikor megvette a Focalokat, bekerült a belga rendszerbe és boldogan újságolta egy reggel, hogy meghívót kapott a high-end kiállításra, amit ma délután meg is néztünk. Igen, együtt, mert a hifista felesége kereshet ugyan kibúvókat, de végül úgyis menni kell. Én pedig mentem, minden szobát türelmesen végignéztem és azt vettem észre magamon, hogy mér nem kényszer, én is őszintén tudtam rácsodálkozni egy-egy NAD, Cambridge audio, vagy Bowers and Wilkins keltette hangzásra, sőt a meghallgatható lemezek közül kettő annyira megtetszett, hogy rögtön meg is vettük. A Geneva XL iránt pedig azonnal plátói szerelemre lobbantunk. Mondjuk ki ne szeretne egy ilyen szépséget a nappalijába? 

Az átmenetileg a folyosók falait borító, Bad sound kills the music szlogenű NAD plakátok pedig annyira ütősek voltak, hogy hiba lenne nem megosztani azokat a nagyérdeművel.

Frederic Aranda fiatal fotóművész, aki az elmúlt hét évben ideje jelentős részét  annak szentelte, hogy közelről, de egy eddig ismeretlen "lencsén" át mutassa meg az egyébként is meglehetősen zárt lubavichi -zsidó közösség életét. Egy évet töltött egy oxfordi rabbi családjával, majd Brooklyn, Tokió, Milánó, Párizs és Berlin következett. Én magam nagyon csodálkozom, hogy Antwerpen kimaradt a szórásból, viszont azt remélem, hogy a kiállítás egyszer majd Londonon kívül máshol is látható lesz. Most ugyanis nem fér bele az időnkbe egy londoni hétvége, de aki épp ott jár és teheti, nézze meg. Itt bele lehet pillantani a kiállításra kerülő munkáiba. Amit láttam pazar és valami hihetetlen erő sugárzik mindből.

A hozzáértők most bizonyára azt gondolhatják, hogy Töki és én kompenzálunk. Beteljesületlen születésnapi vagy karácsonyi vágyainkat váltjuk valóra, amikor játékokkal lepjük meg magunkat, így 34 éves fejjel. Egy egészséges, hasonló korú nő valószínűleg méregdrága parfümöt, vagy táskát kér ajándéka, én pedig sing start, vagy guitar hero dobszerkót. Ha újra az az  ötéves Zsabóka lennék, aki  olthatatlan gyermeki lelkesedéssel várja a jövőt, akkor a "ha nagy leszek"  kezdetű mondatomat minden bizonnyal úgy fejezném be, hogy játék-tesztelő és semmi esetre sem úgy, hogy tenger-biológus, ami egyébként szintén álom maradt, hiszen végül egy, már nem praktizáló angoltanár lett belőlem. De ma már senki sem teszi fel nekem a kérdést, ugyanis felnőtt vagyok és bár választásunk mindig van, bártorságunk idővel egyre kevesebb lesz és eljön az idő, amikor késő váltani. Játszani viszont sosem. Játszani kell, mert az jót az egészségnek. Tulajdonképpen terápiás jellegű, mert felszabadít, megnevettet, kikapcsol és, ha csak órákra is, de visszaforgatja az időt és olyankor ér újra gyereknek lenni. Ezért kell a wii fit, a guitar hero, a sing star, a buzz és legújabb őrületünk a dj hero. És amikor 20 év múlva a gyerekeink kiröhögnek minket a sok régi gadget láttán, akkor ütőkártyaként előveszem, a gondosan elcsomagolt és még mindig működőképes atarit. 

Még sötét van odakint. A 913-as szobából a kilátás ugyan olyan pazar, mint tegnap este. Tegnap szomorú volt az alkonyat, de ma a reggeli sötétségben ott a remény. A remény, hogy az előttünk álló nap jobb lesz, talán hoz valami újat és ettől megváltozik minden.

4 éve az ixelles-i lakásban kezdődött. Éjjelente először csak elbóbiskoltam a vécén, aztán éjszakánként elkezdtem felülni, de persze erről mit sem tudtam. Amikor Töki reggelente mesélte csak nevettem, hogy az lehetetlen. Minden jel arra mutatott, hogy alvási apnea-m van, de nem akartam róla tudomást venni. Aztán márciusban, amikor egy rutinműtét során kis híján odavesztem, kénytelen voltam elfogadni azt, amiről addig tudomást sem vettem. Apneam van. Jött a teszt, a c-pap megrendelése és kipróbálása. Nem ment. És, hogy őszinte legyek, még mindig nem érdekelt. Nem volt bennem semmiféle betegségtudat, de szenvedni akartam és sajnáltatni magam, miközben nem teszek ellen semmit. Azt gondoltam megérdemlem a sorsomat, ezzel kell együtt élnem. Aztán, mint ahogy már számos alkalommal, haragba kerültem önmagammal. Nem lehet, hogy itt legyen vége. Hogy, minden, ami azelőtt olyan fontos volt, a tervek, a cél, hogy anya lehessek semmivé legyen. Felálltam, leporoltam magam és megpróbáltam újra. Belefogtam. Nehéz volt.  Nehéz volt elengedni a késő esti vacsorákat, a semmittevést, az önsajnálatot.

Tegnap ismét vizsgálat volt. Még most is tele a hajam a ragasztóval, amit az elektródák rögzítéséhez használnak. Az arcomon és a nyakamon jól nyomon követhető, hogy hova volt téve a mikrofon. Az ujjam, amire a szívmonitor volt csíptetve, még mindig zsibbadt. De nem érdekel, mert amikor reggel megkérdeztem a  mosolygós tekintetű asszisztenst, hogy "mennyi",azt válaszolta, hogy nem látott apneat a monitoron. Nagyon horkoltam, de nem volt légzés kimaradásom.

Zsabóka vagyok, 34 éves és papírokkal tudom igazolni, hogy gyógyulok!!!

Érdekelnek a nagy világvallások. Mind az öt. Ami ezen felül létezik azt tiszteletben tartom, nem minősítem, a tanaikat sem kérdőjelezem meg. Csak egyetlen dolog zavar, de az kurvára. Az pedig a nyomulós, "egy perc alatt összefoglalom a hittételeink velejét tipusú, elszánt és levakarhatat bárányka a nyájból. Se fiatal mormon fiúk a megállóban, sem idős  nénik a buszon, de leginkább  az ajtómon becsöngető jehova tanúk ne akarjanak engem konvertálni. Főleg ne az Őrtorony egy kicsit megsárgult 2001 júniusi számával.  Én hiszek a sokszínűségben és tényleg nem érdekel, ha valaki hetednapot imádó adventista, nazarénus, vagy

Van az a semmihez sem fogható érzés, amikor besétálsz egy ügyfélszolgálati irodába.Tegyük fel, hogy alapjában véve nem szeretsz prejudikálni, de úgy hozta a sors, hogy egy olyan országban élsz, ahol semmi sem megy egyszerűen és főleg nem gyorsan. Ha kiiktatnánk a folyamatban egyébként kulcsfontosságú szereppel bíró emberi tényezőt, akkor sem lenne másként, mert a glóbusz ezen részén a lámaság egy olyasfajta mutáció, amellyel az érintettek tökéletesen megbékéltek. Talán már mi is. Így amikor négy telefonos egyeztetés és egy személyes találkozás után újra belépünk az irodába tudom, hogy az ügyintéző kicsit sem fogja komolyan venni a problémánkat, meg sem próbálja majd velünk elhitetni, hogy minden erejével azon van, hogy adott kérdéskörben maradéktalan felvilágosítást adjon, nem akar készségesnek tűnni, és az sem célja, hogy hihetetlen probléma- megoldó képességéről győzzön meg minket. Nem. És nem csak azért, mert a természet elbánt vele, hanem mert a munkaidejének lejárta előtt másfél órával  már rég nem az foglalkoztatja, hogy adott tevékenységéért valaki, "munkabér" címén, havi rendszerességgel komoly összeget utal a számlájára, hanem hogy mi lesz a vacsora, elveri-e a Charleroi SC az Anderlechtet etc. És ekkor mi, az "etrangers" odaállunk a pulthoz és illedelmesen, szánk szegletében kedves mosollyal üdvözöljük őket. Igen őket, mert hárman is vannak, de egyikük sem akar észrevenni minket. A hölgy, aki Töki szerint délután ideszólt telefonon, hogy szíveskedjen visszafáradni 3 fotóval és 10 euróval, éppen menni készül. Próbálom vele felvenni a szemkontaktust, de tökéletesen hiábavaló, mert már kabátban van. A hátsó asztaloknál ülő két hím kedélyesen cseveg, de végül az egyikük vet felénk egy hanyag pillantást. Közelebb jön a pulthoz, nem szól, és látszik hogy a bonjour-omtól majdnem sóbálvánnyá mered. Látom a szemében a csalódottságot, amikor úrrá lesz rajta a felismerés:"munka van". 

Röviden vázolom a helyzetet, megemlítem, hogy a kolléganő foglalkozott Töki ügyével és mi  tulajdonképpen csak azért vagyunk ott, hogy bemutassuk a házassági anyakönyvi kivonatot, odaadjuk a fotókat és fizessünk. Jelentőségteljesen megvakarja az állát, hümmög egy kicsit, majd fontoskodva az asztalához sétál. Ez kevés-mondja egy perccel később. Hol van Töki útlevele-kérdi. Minek?- vágok vissza én. Hiszen közel 5 éve van már helyi személyi igazolványa, amit alanyi jogon utánam kapott, de azzal nem dolgozhat.  Ekkor tulajdonképpen beáll a kommunikációs breakdown, ugyanis innentől kezdve az egyetlen szó, ami elhagyja az ajkát (igaz az többször is) az a "passport'. Feladjuk. Talán majd reggel frissen és kipihenten több türelmünk lesz egymáshoz. No meg persze útlevelünk is. 

Addig is itt a recept a belga személyi megszerzéséhez, ha valakinek az a beteg, súlyosan perverz ötlete támadna,hogy itt keres munkát. 

- 1 db igénylőlap (ezt helyben adják)
- 3 db friss útlevélkép
- a házassági, vagy az élettársi kapcsolatot igazoló dokumentum, hitelesített fordítással
- anyaország által kiadott személyi, vagy útlevél
- 10 euró, tetszőleges címletekben, ízlés szerint

Ha mindez megvan és rendben találtatik, akkor akár 3 hét alatt el is készülhet a személyi, amellyel szabadon vállalhatsz munkát. Bon courage és Bienvenue !