A nappali hatalmas ablakát takaró redőny rácsai között kellemesen szűrődött be a napfény és azzal együtt a Krisztina körút összes zaja.  Felültem az ágyban és nosztalgikus hangulatban hallgattam, amint a villamosvezető türelmetlenül csenget az útját álló autósoknak. Otthon voltam.  Épp a reggeli kávé illatát próbáltam követni, amikor a hallból beszűrődött Tirpi hangja, amint suttogni próbál.

-  Szerintem felébredt -mondta.

Nem értettem, mit keres anyámék nappalijában és kinek szólhat vajon az információ a bioritmusomban beállt változást illetően. Lábujjhegyen próbáltam megközelíteni az ajtót, de a régi, nyikorgó parkettán lépteim azonnal elárultak.

- Mondom, hogy felébredt!

Tirpi épp úgy nem tud suttogni, mint én nesztelenül járni. Elárultuk magunkat mindketten, de még mindig nem volt fogalmam arról, hogy ki az, akit folyamatosan tájékoztat. Nem akartam már észrevétlen maradni, mert tudni  szerettem volna kik várnak rám a másik szobában, de az óriási szárnyas ajtót félretolva olyan látvány fogadott, amire nem voltam felkészülve. Szüleimet és Tökit közrefogva ott állt Nyuszi is Tirpi. A parfétortán -amiért Nyuszi valószínűleg órákat állt sorba- ott lobogott a rengeteg gyertya. Dermedten álltam egészen addig, amíg az első könnycsepp le nem gördült az arcomon, aztán amikor feléjük indultam volna, tényleg felébredtem...