Kapcsolatunk méltánytalanul rövid, ámde annál tartalmasabb volt. Kilenc évig tartott. Így van ez, ha kései gyermekek, kései gyermeke vagy. Nem voltam még 3, amikor a kórházi ágyánál illedelmesen bemutatkoztam neki és egy csokor virágot adtam abba a kezébe, amelyik nem volt begipszelve. Már az első találkozás után feltétel nélkül szerettük egymást és az érzés attól a pillanattól kezdve minden hétvégén csak erősödött. Emlékszem arra az őszinte gyermeki izgatottságra, ami péntek délutánonként a vonaton ülve erőt vett rajtam. Emlékszem a lépcsőházat belengő húsleves illatra, a türelmetlen lépteimre, ahogy a lépcsősort szedtem, amelynek tetején ott állt hófehér hajjal és ölelésre tárt karokkal. Előttem van, ahogy az ablak mellett álló varrógép előtt ül, követhetetlen gyorsasággal horgol és közben mesél én pedig nagyra nyitott szemekkel, érdeklődve hallgatom, amíg el nem alszom. Istenem, azok a reggeli kakaók a sárga, macis bögréből! Ha csak egy pár évig részesei lehettünk volna még egymás életének! Ha csak egy kicsit tovább mesélhetett volna!

Mostanában sokat gondolok rá. Talán azért, mert nekem ő volt az egyetlen, neki pedig én. Vagy egyszerűen csak azért, mert rettenetesen hiányzik...