Békésen, időmilliomosként sétáltam a Deákon a villamos felé, hogy odaérjek egyik találkozómról a másikra. Türelmes gyalogosként vártam a zöldet és amikor váltott, komótos léptekkel indultam volna a másik oldalra, de az első lépés után elakadtam egy szép zöld, autóban és hatalmas csattanással pattantam le az oldaláról. Elütöttek. Nincs rutinom ilyesmiben, de amikor láttam, hogy a hölgy tovább szeretne haladni , akkor feltéptem a merci ajtaját és nyomdafestéket nem tűrő hangnemben, tökéletes angolsággal küldtem el az anyjába. Nem érdekelt, hogy az anyám lehetne. Dühített, hogy keresztülhúzta a programomat, hogy elszakadt a blúzom, de legfőképp attól akadtam ki, hogy csak egy tized másodpercen múlt, hogy nem alatta végeztem. Amikor  mindezt tudatosult hihetetlen sírógörcs jött rám és a zebra mellett összekuporodva zokogtam.

Álltak még a lámpánál rajtam kívül és mind látták, hogy mi történt, mégis csak egyetlen hölgy akadt, aki a segítségemre sietett. Valaki a mentőket és a rendőrséget is kihívta. Előbbieket villamosos gázoláshoz, utóbbiakat karambolhoz, de mindkettő közel fél óra várakozás után érkezett csak meg. Láttam a mentőorvos szemében a csalódottságot, hiszen végtagok összenyalábolásra készült, helyette pedig kapott egy alhasi sérülést, ami nem tűnt komolynak. Kettőt nyomott rajtam, majd  miután nem panaszkodtam különösebb fájdalomra, utnak eresztett egy algopyrin ampullával, amit aztán húzóra letoltam.

Miután megittam a cuccot, felhívtam Annát, hogy nem fogok odaérni, mert elütöttek, ő pedig azonnal értem jött.  Oltárit ebédeltünk és a  kellemes délután végére már csak az alhasi fájdalom és a szakadt felsőm emlékeztetett a multikulti eseményre, amikor is egy osztrák rendszámú merciben utazó, brazil fekete nő, a Deák téren elüti, a Belgiumból meglepetés szerűen itthon tartózkodó Zsabókát érkezése után alig 24 órával.