Hihetetlennek tűnik még így leírva is, de 5 éve már, hogy a sablon-meghívónak engedelmeskedve, egyedül, kicsit elveszve, de tele reményekkel megérkeztem ide és megtettem az első bizonytalan lépéseket a Gare du Midi frissen felmosott kövén. Elképzelésem sem volt, hogy mekkora fordulatot vesz az életem, és persze vele együtt Tökié is abban a 48 órában, éppen ezért nem is tudtam felnőni a helyzet komolyságához. Ma már tudom, hogy 8 állásinterjút két országban, két nap alatt lenyomni pontosan annyira rémisztő, mint amilyennek hangzik. Az esetleges ajánlatok közül pedig jól választani egyenes képtelenség. De a legrosszabb kiválasztásához született tehetségnek kell lenni. Én persze birtokában vagyok a képességnek amely ezt lehetővé teszi, de ez most egyáltalán nem fontos. Fogalmam sincs mit csinálhat a párhuzamos valóságban az otthon maradt Zsabóka, de feltételezem, hogy neki nem kopott meg az angolja, viszont kicsit sem tud franciául. Napi 12 órában ismerteti a tanulni vágyókkal a gerund és az infinitive közötti különbséget, alkalmi fordításokat vállal, sakkozik a számlákkal, de biztos vagyok benne, hogy boldog.  Mert végtére is nem az a lényeg, hogy hol és milyen örömet, vagy bánatot élünk meg, hanem hogy kivel tudjuk megosztani. És én boldog vagyok. Itt Brüsszel külsőn, a Macskák utca földszinti lakásában, mert a távolság miatt senkit sem veszítettem el, sőt olyan közel vannak hozzám, mint soha azelőtt. Mert  manapság, esténként amíg Tökit várom haza és múltbéli képek futnak át az agyamon, akkor már  rég nem sírnom, hanem nevetnem kell. Mert ahhoz, ami az érzést generálja, a földrajznak az égvilágon semmi köze. Ha valaki mégis megkérdezné, hogy vajon megbántuk-e valaha,  akkor azt mondanám: Igen, eleinte naponta többször is, de ma már egyértelmű nem a válasz. Mert az élet mindenhol olyan, amilyenné alakítja az ember...