Megesik, hogy azon gondolkodom milyen volt a "pillanat" mielőtt elmúlt. Vagyis inkább azon, hogy mit éreztem közvetlenül a pillanat megélése előtt. Mondjuk felnőtt életem kezdetén, az első saját keresetem kézhezvételét megelőzően, vagy Töki esetlen, de mindenképpen lábremegtető leánykérése előtt. Ha már újra élni nem tudom, gondolkodom rajta. De képtelen vagyok eldönteni, hogy a pillanat, vagy az azt megelőző percekben érzett kellemes feszültség az, ami nagyobb hatással volt rám. Mindez valószínűleg azért foglalkoztat annyira, mert észrevettem, hogy egyre több dolog mellett megyek el, szó és különösebb érzések nélkül. Nem azért, mert így akarom, hanem mert ezt várják el tőlem. Igenis meg kéne tanulni újra élvezni a percet, mert olyan rettenetesen hamar elillan, mintha sosem lett volna. És vajon mennyit lehet feladnunk magunkból azért, hogy mások számára elfogadhatóak legyünk? Ér-e a napi ingázás során meghökkenteni utastársainkat azzal, hogy ütemesen járó lábunk mellé még a fejünket is ingatni kezdjük,  ha az aktuális kedvenc épp az kántálja a fülünkbe, hogy Alors on danse és nekünk még kedvünk is lenne hozzá? Kell-e azzal foglalkoznom, hogy esőben táncolni mások szerint gáz, ha számomra ez a világ egyik legüdítőbb érzése? Olyan ez, az egész mint amikor a kerti lámpa a hosszú és sötét téli hónapok után egy este újra pislákolni kezd. Csak akkor vesszük észre, hogy valójában egész álló nap verőfény volt. Nem a képesség vész el, csak a forrás apad, amiből táplálkozik. Én pedig nem szeretném azt hinni, hogy nincs már aki táplálja...