Nyolc hónapja nem voltam otthon. Úgy kell nekem ez az egy hét a családdal és a barátokkal, mint egy falat kenyér, de a rohadt univerzum összeesküdött ellnem. Már két napja érzem, hogy cisztarobbanás lesz hamarost, ami sok szembpontból nagyon jó, viszont utazni nem igazán előnyös ilyenkor. Mindegy, leszarom. Tegnap éjjel megtámadott valami kórság , úgyhogy bedugult, ám szakadatlanul csöpögő orral és tátott szájjal vergődöm. Ez sem érdekes, tolom az Ibuprophent, meg a C-1000-et és persze az Amol cseppet, amelynek gyógyító erejét anyosomék kábé annyira túlmisztifikálják, mint Costas Portokalos a Windexét (Big Fat Greek Wedding). Na most ha ez így együtt nem volna elég, vagy kellőképpen elkeserítő, akkor addjuk még hozzá a reggel óta szakadó havat, amely teljes mértékben bizonytlanná teszi a hazautat, amit egyébként zokszó nélkül kibekkelnék még az alhasi görcs és takonyfolyam ellenére is. Talán ma meghúzom a házipáleszt, belövöm a wii fit-et egy durva, kb 1000 kcal elégetésére alkalmas kétórás programra és jöjjön, aminek jönnie kell. Szeretném, ha teljes lenne a nyomi pack, és szombatra már járni sem tudnék az izomláztól. Akkor jöhet a chaise roulante, meg a priority check-in.