Ennek a harmad osztályú, nem suna és nem is celeb blognak az életében eljött a pillanat, hogy átmeneti időre és csak részlegesen ugyan, de fogyibloggá váljon. Nem feltétlenül azért, mert tapasztalatokat akarok megosztani a"sertésségen innen és túl" állapottal kapcsolatban, hanem mert segít. A tudat, hogy mindenki ilyen kedvesen támogat akár tevőlegesen, akár gondolatban a hihetetlen boldogság mellett némi szégyenérzettel tölt el. Miért kellett eddig várnom.?Miért gondoltam, hogy ebben az egészben tök egyedül vagyok? Tegnap, amikor átléptem a -10-et, eszembe jutott, az a rettenetesen vicces pillanat, amikor a két kis kör teljesítése után J, aki bizton állíthatom, hogy az egyik legkedvesebb kis pajtásom, talpig öltönyben, meeting előtt, karkörzést négyütemű fekvőtámaszt és törpejárást demonstrál a parkban és minden mozdulatom után azt mondja: " Jól van anyuci". Aztán itt vannak ezek a kedves hozzászólások, barátoktól, ismerősöktől és ismeretlenektől. És ez jó. Ettől megy majd hétfőn kettő helyett három kis kör a szenkantener gyepén!

Most pedig magamhoz veszem a keserű sót, és online orvosi felügyelet mellett megkezdem a purgálást. Úgyhogy az elkövetkező két nap bejegyzéseit, már ha lesznek egyáltalán, csak erős idegzetűeknek ajánlom.