Egy önző, utálatos, magánakvaló dög vagyok -e akkor, ha nem tudok felhőtlenül örülni mások sikerének? Különösen akkor, ha eközben a saját sikertelenségemmel kell szembesülnöm. Vagy mind ilyenek vagyunk, csak hazudunk a világnak? Esetemben a mások olyanok, akikenek csak akkor jutok eszébe, ha van mivel eldicsekedniük. "Sikerült a vizsga, Igen. Ja, nemcsak nekem, neki is meg neki is, ja és majd elfelejtettem, még neki is". Hosszan ecseteli, mert ez ettől jó. Minél fájdalmasabb nekem, annál kellemesebb neki. Tudatni akarja velem, hogy az egész rohadt világegyetemben én vagyok az egyetlen, aki bebuktam, de ő együttérez.
Nekem nem sikerült. Nem azért, mert nem vettem elég komolyan, hanem mert meg sem próbáltam. Nem, mert azon a napon fontosabb dolgom volt, mint egy teszt megírása. Egy műtőasztalon feküdtem és meg akartam halni. Miközben a mellkasomon egy orvos ugrált veszettül, addig nekik sikerült. Ja, ha úgy nézem, akkor kvázi nekem is, hiszen itt vagyok, túléltem. Megmaradtam és megpróbálhatom majd 2, 3, vagy négy év múlva. Köszi élet, hogy olyan kibaszottul igazságos vagy, hogy nem vettél még el mindent tőlem és kérlek állíts komolyabb és nagyobb akadályokat elém, mert ezekkel a pöcsnyiekkel már túlságosan jól boldogulok. Tesztelj még, hátha egyszer beledöglöm.
