Eredetileg nem egy ilyen poszt létrehozásával terveztem a nyárvégi visszatérést, de az élet adja a témát. Próbálom magam és a környezetem előtt tagadni, de igenis foglalkoztat a klasszikus kérdés: Hol rontottuk el?  

Volt egyszer két kislány, valamikor a 80-as évek végén egy iskolába kerültek. Egyikük római kiküldetésből, a másikuk egy vidéki kisvárosból. Micsoda kontraszt! A kisvárosi beilleszkedési problémákkal küzdött, a másik viszont egycsapásra népszerű lett az osztályban. Azt is mondhatnánk, hogy az égvilágon semmi közös nem volt bennük, mégis ennek ellenére, vagy talán pont ezért rövid idő alatt barátság szövődött köztük és az általános iskola végére jó barátnők lettek. Az, hogy a középiskolás évek alatt esetleg szem elől tévesztik egymást teljességgel esélytelen volt, két okból is. Az egyik, hogy mindössze néhány perc sétára laktak egymástól, a másik pedig, hogy mindketten ugyanabban a gimnáziumban tanultak tovább. Feledhetetlen évek voltak ezek és biztos vagyok benne, hogy az emlékek között kutatva egyikük sem tudna olyan kulcsfontosságú eseményt említeni az életében, ahol a másik ne lett volna jelen.

Aztán a kisvárosi külföldre költözött, de azt remélte, hogy ha valaki, hát majd megérti milyen nehéz . Négy év alatt egyszer sem hívott, mindig én kerestem, de ez nekem nem jelentett problémát. Amikor szabadság alatt otthon voltunk mindig igyekeztem úgy beosztani az időmet, hogy rá mindig jusson.