Elkészült a ház. A ház, amelynek éptítőiről megemlékeztem az egyik BSA newsban is. Beköltöztek hát a családok. Három pasi, kicsit több feleség és mégtöbb gyerek. Mondhatnám, hogy alibaba és a 40 tapló, de nekem nincsenek előítéleteim. Komolyan semmi bajom, hiszen mi is bevádorlók vagyunk, no meg hiszek a békés együttélésben is. Éppen ezért az első 5-6 alkalommal  nem tettem szóvá , ha a garázsbeállónk elé parkoltak. Hétközben csak az esti bevásárláshoz használom ezüstnyilat, így nem láttam értelmét, hogy feleslegesen konfliktust generáljak az új szomszédokkal. Amikor a nagy brüsszeli viharban a gyerekek fenéktörlőjét, kartondobozokat és más, konyhai hulladékot fújt tőlük a kertünkbe a szél, akkor is hezitáltam napokig, hogy hogyan lehetne finoman a tudomásukra hozni: a szemetet zsákokban gyűjtjük. Aztán az átrepült fogkefe és az újra elállt garázsbeálló kiverte a biztosítékot. Becsengettem és udvariasan megkérdeztem, hogy a behajtónk előtt álló Citroen hozzájuk tartozik-e és ha igen, akkor lesz szíves elállni onnan. Pár percen belül megjelent az egyik asszony és közölte, hogy nincs kitéve a garázsajtóra a rendszámunk. Megfogtál Fatima-gondoltam, de nem eszik olyan forrón a kusz-kuszt. Egyböl kontráztam, hogy az ő garázsukon sem látom a sorakozó renszámtáblákat, de ha végigmegy az utcában, akkor láthatja, hogy ilyesmire nincs is szükség, ugyanis enélkül is szabadon hagyják a kijáratot a népek. Btw azt is megjegyeztem, hogy  tele van szeméttel a kertünk , amit nem én dobáltam oda. Ő odébbállt a kocsival és egy perc múlva megjelent egy másik asszony egy szemeteszsákkal és megtisztítottuk a kertet is. Lehet, hogy nem a legfrappánsabb gondolattal búcsúztam, amikor azt mondtam: Egyébként mi is külföldiek vagyunk...