Mostanában olyan érzésem van, mintha Isten, vagy aki ennek az egész kócerájnak a megalkotója és üzemeltetője is egyben, épphogycsak a szeme sarkából követné, hogy mi van velem. Pedig nem tettem semmi olyat, amiért ne nézhetne rám időnként úgy igazán. Annyi mindent elfogadtam már az élettől, azzal a jelszóval, hogy Istennek, vagy az Alfa holdbázis műszakvezetőjének szándéka van velem. Még tegnap délután is reméltem, hogy a kattogás a fülemben nem azt jelzi, hogy hamarosan újra süket leszek. De megtörtént. Megtörtént újra! Reggel óta ismét 20 Db-vel az elfogadható alatt élek, megint hülye vagyok és visszakérdezek. Kétszer, háromszor, többször. Amikor szerdán elment a hangom, már tudnom kellett volna, hogy valami ismét nincs rendjén. Csütörtökre, amúgy is kicsiny térfogatú agyamat takony szorította ki a fejemből, avatatlan szemek pedig nem tudták volna megkülönböztetni tekintetemet a basset houndétól.