Idén esedékes a 20 éves általános iskolai osztálytalálkozónk. Érdekes kis csapat voltunk, megalomán osztályfőnökkel, de teher alatt nőtt a pálma. Sokan egy környéken laktunk így még a középiskolás évek alatt is szinte naponta találkoztunk. Veled például mindig a Naphegy utca sarkán futottam össze azokon a reggeleken, amikor épp nem voltam késésben. Te viszont igen, mert a Színyei kicsit messzebb volt, mint a Szilágyi. A találkozások egyre ritkultak, de tudtunk egymásról, így aztán amikor a szalagavató előtt partner nélkül maradtam Téged hívtalak, hogy lejts velem palotást a nagy napon. Habozás nélkül igent mondtál és onnantól kezdve minden kedden délután együtt botladoztunk a kis tornateremben. Előttem van ahogy mosolyogva bocsánatot kérsz minden alkalommal amikor lábamra lépsz. Végül nem lett palotás, mert az iskola vezetősége úgy ítélte meg, hogy nem tudjuk elég jól a fonót és nem éghetünk be az ünnepségen. Abbamaradtak hát a próbák, nem találkoztunk keddenként, sőt egyre ritkábban találkoztunk. Végül már csak az éves találkozókon láttuk egymást viszont, s bár olyankor az ember mindig ezer felé szakadt, mindig váltottunk pár szót. Utoljára talán három éve láttalak. Egy nagy bevásárlóközpontban vekengtem , amikor megveregetted a vállam és boldogan öleltük meg egymást újra. Egy kávé mellett megpróbáltuk behozni ami kimaradt, de esélyünk sem volt. Te mint mindig , mosolyogva elnézést kértél és elbúcsúztunk. Legközelebb a népszerű közösségi portálon kattantunk egymásra de nem bocsátkoztunk hosszas levelezgetésbe, tudván, hogy mostmár nem veszítjük szem elől a másikat, hiszen úgyis ott vagyunk valahol egymás listáján. Aztán tegnap este megnyitottam az említett portálon a mailboxomat, gondoltam kötelező jelleggel megválaszolom az újévi jókívánságokat, de tucatlevelek között volt kettő, ami a te címedről, édesanyád nevében lett elküldve sokszáz embernek. Hosszú percekig csak néztem az üzenet címét és nem értettem. Azon gondolkodtam, hogy miféle beteg elme viccelődne ilyesmivel és végül kinyitottam. Ahogy olvastam fel sem fogtam, csak hagytam, hogy a feltóduló emlékek hatalmukba kerítsenek. Ahogy a nagyszünetben Luki-boogiet énekelsz Krisztának vagy ahogy Sotival kézenfogva a szöuli olimpia lázában, a Koreana nyitódalának refrénjét éneklitek "hand in hand we stand, all across the land, hand in hand we can start to understand" azért csak ezt a részt mert gondolom ennyi megy halandzsázás nélkül. Nem, nem tudom elhinni. Még egyszer elolvasom, olvasnám, de a könnyektől már nem látom a betűket. Fel nem  foghatom, hogy "tanárnőnek tisztelettel jelentem, hiányzik egy" hogy a 8.b. osztálylétszáma sosem lesz már teljes, hogy a 20 éves találkozó a ravatalodnál lesz, mert karácsony napján el kellett menned oda, ahonnan még senki sem tért vissza, de ahol egyszer talán mind újra együtt leszünk.

Nyugodj békében Vasi.