Ez mostmár a negyedik nekirugaszkodásom, hogy bejegyzést írjak. Be akartam számolni a mai év és teljesítmény értékelő beszélgetésről a főnökömmel. Áradozni akartam arról, hogy milyen jó dolog is az, ha végre megbecsülik és értékelik az ember lányát. Szót ejtettem volna arról, hogy hétfőtől nem leszek magányos farkas, ugyanis cellatársat és egyben segítséget is kapok. El akartam mesélni, hogy mennyire fáradt vagyok, hogy mennyire vágyom arra, hogy 8 hónap után újra megöleljem azokat, akiket szeretek, de sajnos nincsenek a közelemben. Az sem maradt volna ki a bejegyzésből, hogy anyám megint sírt a telefonban , én meg miután letettük. Hogy jó is ez, meg nem is. Hogy tényleg megkeményedtem, mint a "krupp acél". Hogy végül az élet mégis elvágta azt az acélsodronynak vélt köldökzsinórt. Hogy nem szaladhatok senkihez, ha bajom van és fáj és nem Tökit akarom terhelni vele. Hogy vagyok is, meg nem is. Ezt és még sok mást el akartam mondani, de helyette visszavágok abból a képzeletbeli centiből. Megint egy nappal kevesebb. Megint egy nappal közelebb "hozzátok".