Ha azt hiszed, hogy van egy barátod. Nem, nem imaginary friend, hanem egy létező ember, akit a barátodnak vélsz. Szóval ha vele, egy korábbi összejövetel képeit nézegetve X.Y- hoz érve, az a mondat hagyja el a száját, hogy "ha most az ő felesége lennél, milyen sok pénzetek lenne", akkor a megemelkedett szemöldök alatt szikrát szóró szemeken kívül milyen egyéb módon juttathatja kifejezésre az ember a rosszallását, ha a deremedtségtől nem talál szavakat? És vajon fent említett barátnak vélt embertársunk mitől érezhet bátorítást arra, hogy a lezajlott jelenetet követő közösen elköltött ebéd alatt azt ecsetelje, hogy "meg kéne gondolnod nem lenne-e jobb nektek otthon"? És ha én erre azt mondom, hogy nem szokásunk feladni és mellesleg még szeretjük is egymást, akkor ezzel miért nem tudom rövidre zárni a beszélgetést? Miért kell még érveket felsorakoztatnom? Miért kell egyáltalán magyarázkodnom? Ha naphosszat úgy járnék kelnék, hogy elégedetlenkedem és közben azt mantrázom, hogy "miért nem mentem inkább huffnáger pistihez", akkor megérteném. Lehet, hogy az összes barátom otthon maradt? De akiket itt annak gondolok akkor azok valójában kicsodák? Egyébként meg tényleg ennyire pocsék emberismerő lennék?