Éveken át ezeken az estéken nagy készülődés volt nálunk. Nem azért, mert már az ünnep előestéjén emelkedett hangulatba kerültünk, hanem mert a kisdobos, majd később úttörő egyenruha valamely fontos kiegészítőjét kerestük. A 703-as számú Damjanich János úttörőcsapat rendezvényeit számomra az osztályfőnöki intők tették emlékezetessé, melyeket vagy azért kaptam mert síp nem volt, máskor a zsinórom hiányzott, de az is megesett, hogy az előre feliratú, csatos övem maradt otthon. Ha valamilyen oknál fogva hibátlan volt az outfitem, akkor is kaptam intőt, csak másért. Ez a típusú intő volt az, amit a szüleim mindig készséggel és mosolyogva írtak alá.

K.Szülő!

gyermeke fegyelmezetlen magatartásával és nevetgélésével zavarta a nov. 7-i ünnepi megemlékezést, így osztályfőnöki figyelmeztetésben részesítem.

El kell mondanom, hogy egészen junior kisdobos koromban még azt hittem, hogy a N.O.Szoc. Forradalmat azért ünnepeljük nov 7-én mert ennyi az időeltolódás hazánk és SZU között. Későbbi történelem tanulmányaim viszont rávilágítottak, hogy ez a teória hibás volt. Ha ez a nap valóban iskolai szünet lett volna, akkor bizonyára ugyanúgy hidegen hagy, mint a többi. De nem az volt. A Tisza parti kis városban két szovjet laktanya is volt, így az iskolában hagyománnyá vált, hogy béketeremtő ki pajtásainkat és pár katonát vendégül láttunk ezen a napon. Ilyenkor a szülői munkaközösség napokon át sütött és készülődött. Volt traubi, ropi, meggy márka, pivi keksz és sok-sok kedves orosz dal, többnyire két nyelven. Egyik évben egy Boris nevű fiatal katona kísérte a hozzánk látogató kis pajtásokat, melynek az lett az eredménye, hogy az úttörőcsapat lány tagjai egy csapásra szerelmesek lettek belé és attól a naptól kezdve jobban fogyott a Képes Nyelvmester nevű folyóirat is. Ennek már több mint 20 éve, de ma a naptárra nézve valahogy eszembe jutott. Meg ez is.