Gondolkodtam, hogy kell-e feneket keríteni egy újabb, közel kéthetes hallgatásból való visszatérésnek. De nem. Legyen annyi elég, hogy napokkal ezelőtt még az járt a fejemben, hogy nincs többé szükségem a blogra és kiteszem a "Zárva" "Megtelt" vagy az "Ennyi volt" táblát és lelépek. A szüneteltetés azért nem volt alternatíva, mert azt csak a nagymenők szokták, hogy aztán "megújulva", hatalmas ünneplés közepette visszatérjenek. Nem azért hallgattam, mert a belga lét nem produkált újabb, mókásabbnál tréfásabb helyzeteket, hanem mert nem éreztem szükségét, hogy kiírjam magamból. Nem tudom, hogy az a két hét itt töltött két évem egészséges szakaszának tekinthető-e, de jól éreztem magam. Mantálisan-ahogy itt mondják. A testem viszont kicsit feladta, mert egy kollégám által otthonról hozott, igazi magyar vír(t)us vett le a lábamról oly mértékben, hogy a bőrlégzés volt az egyetlen lehetséges módja annak, hogy oxigénhez jussak. Az is megfordult a fejemben, hogy egy kívülálló milyen rémes képet kaphat erről az országról, ha az én szememmel látja ezt. Bevallom kicsit el is szégyelltem magam, amiért bejegyzéseim jelentős része negatív, miközben látom, hogy mások tökéletesen jól veszik az akadályokat és semmin sem buknak ki. Legyen ez az én gyengeségem, de nem kívánok ezen változtatni, hacsak valami csoda nem történik és egyszeriben pofonegyszerű lesz minden bénaságot,  tesze-toszaságot és hozzá nem értést elviselni. Azt is elhatároztam, hogy nem csalok többé az idővel és nem fogok visszadátumozott, piszkozatnak álcázott bejegyzéseket ejteni, csak azért, hogy meglegyen a folyamatosság. De most megint van mit és miért leírni, úgyhogy reszkessen mind a 47 olvasóm.