"Az 1998. július 2-án Budapest belvárosában, az Aranykéz utcában elkövetett, négy halálos áldozatot okozó robbantás elkövetőit, megbízóit mindmáig nem sikerült elfogniuk a hatóságoknak." NOL 2005.05.31- az ügyet később megoldatlanul lezárták.

Holnap lesz kilenc éve, hogy a lány, merő kötelességtudatból, a Labirintus hátsó lépcsőjén át a szállító után sietett, hogy átadja neki az ottfelejtett szállítólevelet, amikor az utcára érve a kis Polskiba rejtett 4 kilónyi TNT felrobbant.

Azon a napon, az előrehozott szülinapom vendéglistáját néztem, amikor a sorban a lány nevéhez értem. -Még a vidéki kisvárosból ismertük egymást. Egy zeneiskolába jártunk, összefutottunk nyári táborokban, vagy hétvégenként szüleink kosarát fogva a piacon. Nyolc évvel később, úgy hozta a sors, hogy a belvárosi üzletközpontban két egymás melletti boltban dolgoztunk. Mintha nem is lett volna a 8 éves filmszakadás, ott folytattuk, ahol gyerekként abbahagytuk. Nosztalgiáztunk, buliztunk, éltük a huszonéves lányok "gondtalan" életét. Havonta egyszer együtt utaztunk haza a szülővárosunkba, Ő anyám és én. Én később másik munkahelyre kerültem, de a barátságunk megmaradt- Éppen ezért, amikor a nevéhez értem a listán, azt gondoltam személyesen kézbesítem a meghívást, hiszen viszonylag közel dolgoztunk egymáshoz.  Épp indulni készültem, amikor a korai ebédszünetből visszatérő kolléganőm közölte, hogy a Váci utca környékét kerüljem, meg egyébként sem lehet bejutni, mert valami robbantás miatt lezárták.  Abban az ostoba tudatban, hogy a rossz dolgok mindig másokkal történnek és nem velünk vagy a barátainkkal és szeretteinkkel, tovább folytattam a munkám és néha rápillantottam a friss hírekre.

Délután három óra lehetett amikor hívni kezdtem a mobilját, közben pedig folyamatosan követtem a híreket, hátha több információval tudnak szolgálni. Késő délutánra már annyit lehetett tudni, hogy az áldozatok között van egy fiatal eladólány is. Ez mit sem segített, hiszen az adott üzletházban más sem dolgozott, csak több tucat  fiatal lány. Este aztán anyám felhívott, hogy híradóban annyit mondtak a fiatal lányról, hogy adott vidéki kisvárosba való. "Nem, az valami tévedés lesz, az nem lehet"-zokogtam a telefonba. Anyám elcsukló hangon próbált nyugtatni, de ettől függetlenül átsírtam az éjszakát. Mivel a mobilja másnap is elérhetetlen volt egyetlen megoldás maradt, hogy kiderítsem mi van vele. Emlékeztem,hogy az üzletházban két nyilvános telefon is van, egyik pont az ő üzletüknél, a másik pedig a férfi ruhaboltnál. Akkoriban még nem sűrűn cserélődött a személyzet, így tudtam, hogy ismerős hang fogja felvenni. "Szia , csak annyit mondj, hogy nem Tündér, az " A válasz már összemosódott a feltörő zokogással. Némán letettem a kagylót, kiültem a teraszra és bámulni kezdtem eget, közben pedig megállíthatatlanul potyogtak a könnyeim.

Az édesapja mellé temették, aki pár hónappal előtte távozott. Buszok érkeztek a fővárosból, hogy a bolt összes dolgozója elkísérhesse az utolsó útjára.   Ha valaki légi felvételt készített volna a hömpölygő gyászmenetről, akkor a nagy feketeségben több száz apró sárga pöttyöt lehetett volna felfedezni, mert mindenki kezében ott volt Tüdér kedvenc virága a sárga rózsa.

A 32. születésnapomat tervezem, listát írok, de egy név már 9 éve hiányzik róla...