Két éve, amikor ide költöztünk tettem egy fogadalmat , ami ma már rettenetesen ostobának tűnik, de akkor, a számos csalódás után teljesen ésszerű volt. "Haverkodni, csak magyarokkal ne!". Mára már talán fejlődött valamicskét az emberismeretem,így a fenti kijelentést könnyedén revideálhatom. Nem tettem komolyabb erőfeszítéseket, de idővel mégis lettek barátaim. Szóval később új mottóm lett "a megszerzésükért nem, de a megtartásukért mindent megteszek." Egyiküktől szombaton búcsúztunk egy nagyobbacska társadalmi esemény keretében. Tudnivaló, hogy ilyenkor a házigazda szerepe a leghálátlanabb. Sürög-forog, beenged, itat, etet , kellemes háttérzenét kever és cseveg, minimum 4 nyelven. Mindenkivel. Az sem titok, hogy a magyar klikkesedő fajta, így nem csoda, hogy hamar a teraszon találtuk magunkat számos érdekes arccal, akikkel megvitattuk a belga lét viszontagságait, sztoriztunk az adminisztrációs hibákról, amelyből a nepáli delegáció köreit erősítő Csonka Pici hasonmás mit sem értett. Az sem tántorított minket, hogy tízpercenként leszakadt az ég. Olyankor kicsit behúzódtunk a konyhába, felmartunk pár isteni rétest és folyt a diskurzus tovább. Viszonylag korán eljöttünk, mert rettegtünk attól, hogy éhségtől gyötrődő állataink konstans ugatással szórakoztatják magunkat távollétünk alatt. Elbúcsúztunk, de bizton állíthatom, hogy itt NINCS még vége.