Vasárnap délelőtt volt. Békésen ültünk a telekhatárt jelző, nagy műgonddal elkészített kőrakáson és néztük a kutyákat amint játszanak. Időnként Töki figyelmét a helyenként már előbukkanó japán kardra tereltem és próbáltam párhuzamot vonni a DHW-ból jól ismert Lila akác köz és a Macskák utca lakói között . Éppen önfeledt nyihároztunk, amikor felbukkant egy idős hölgy egy még idősebbet karolva, majd elénk érve lassított és kedvesen ecsetelte pártfogoltjának, hogy mennyire szépek is ezek a magyar típusú kutyák. Mi tisztelettudóan, gyerekszobára büszkén üdvözöltük őket, de akkor még fel sem merült, hogy ezzel olyan események sorozatát indítjuk el, amit esetleg később megbánhatunk.

A 60 körüli F. Katáról első ránézésre sok mindent gondolhat az ember, csak azt nem, hogy 27 éve a helyi művészeti akadémia fizetett aktmodellje. Amikor bemutatkozott és közelebb lépett, tudtam, hogy valahonnan ismerős, de sajnos csak később jöttem rá, hogy ő az a kellemetlen nő, aki minden reggel elsőként akar felszállni a villamosra. Mindegy, a kocka el van vetve, ahogy mondani szokás. Könnyelmű ígéretet tettem egy igazi, hamisíthatatlan magyar ebédre, amit a következő héten könyörtelenül be is hajtott.  Azt is felajánlottam, hogy szombatonként elviszem magammal bevásárolni, hogy ne kelljen cipekednie. Most voltunk túl a 2. bevásárláson és csak annyira demanding, hogy majdnem a konyhájában kellett megállnom a kocsival, hogy ne kelljen sokat cipelnie. Hogy is kell ezt ilyenkor mondani? Elbasztam? Egy újabb költözést most nem engedhetünk meg magunknak, de lehet, hogy a köztünk lévő 50 háznyi távolság az nem elég garancia.